Emlékezés- Lirry

Sziasztok :) ez egy rövid történet, de tele van érzelmekkel, remélem tetszeni fog, jó olvasást :) D.

 Emlékezés

A fejem búskomoran hajtottam le, egy pillanattal ezelőtt úgy tűnt, mintha szerelmem göndör tincseit pillantottam volna meg a tömegen át, de csak a képzeletem játszott velem. Megint. Úgy éreztem a szívem e csalfa játékát, nem fogom sokáig bírni, habár honvágya van. Szomorúan lüktet a bal oldalamon, mint egy törött szárnyú kis fecske, ki sosem tud már repülni. S pont ez volt a baj. Harry azért hagyott el, mert meg akart védeni, szerencsére hagyott maga után egy e-mail címet, amelyen elérhetem, ha baj van. Előkaptam a mobilom, s megírtam a zöldszemű fiúnak életem legnagyobb baját.
„Hiányzol."
Mielőtt meggondolhattam volna elküldtem, nem bántam meg.
Újra az összegyűlt sokaságra néztem. A függetlenség napja alkalmából szinte minden lakos idecsömörlött, hogy egy zsúfolt téren egyen túlságosan magas áron megvett hot dogot és nézzék az alig pár percig tartó tűzijátékot. Mellettem gyerekek kergetőztek, mögöttem a dühös anyuka próbálta megfegyelmezni őket, nem sok sikerrel. Egy idős házaspár haladt kézen fogva előttem a legjobb helyet keresve a fény kavalkádhoz. Elbűvölve vettem észre a bácsi még mindig szeretetteljes nézését, előzékenységét. Intett a feleségének, hogy üljön le, pár perccel később pedig egy nagy plüss macival lepte meg őt. Láttam mi tükröződött ki a ráncos arcon, egy emlék. Nem kellett hallanom a beszélgetést, tudtam, hogy amikor még fiatalok voltak a fiú ugyanilyen ajándékkal lepte meg.

„Veled egy élet is kevés lett volna, miért rövidítetted le?”

Szemeim tovább legeltettem a boldog tömegen, de s túlságosan kitűntem belőle. Életemben annyiszor éreztem már ezt, hogy nem bírtam elviselni még egyszer. Harry gondosan kiölte belőlem a magány érzését, így most, hogy elhagyott fényévekre éreztem magam a saját énemtől.

„Miért olyan elképzelhetetlen nélküled az élet?”
Berontottam a lakásba, nem bírtam tovább a színes izgatott kavalkádot, ami kint magába vont, s aztán undorodva közösített ki. Hallottam az első rakéták hangos robbanását, de nem érdekelt, dühösebben csaptam be magam mögött az ajtót. Ledobtam a pulcsimat a fogasra, csináltam magamnak forró csokit, és ledőltem a kanapéra.  Telefonom rezgett, egy e-mail érkezett. A szívem törött darabjai reménnyel teltek, készültek az összeforrásra, de amit rámentem a megnyitásra. A darabkák, ha lehetséges még jobban széthulltak.

„Csak azért elképzelhetetlen, mert nem akarod elképzelni, Liam.”

Figyelmen kívül hagytam az üzenetet, és körül néztem a szobában, mintha csak most először látnám. A kandallóra siklott a tekintetem, ahol a Harryvel való kapcsolatom egyetlen kézzel fogható bizonyítéka egy kép formájában őrződött. Ránéztem a csupa boldogságot sugárzó képre, s tudtam, hogy ha Harry itt lenne most fintorogva jegyezné meg: De giccses. Az arcára tapadt a tekintetem, a fotón éppen a focipályán voltunk, s a kezében egy focilabdát pörgetett, szemeivel azonban rám meredt, s olyan melegség áradt azokból a csodálatos smaragd íriszekből, valamint gödröcskéiből, hogy önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Akárcsak a képen. Alig pár héttel ezelőtt. Szemügyre vettem tökéletes alakját, amit fekete szűk gatyába bújtatott egy hasonló árnyalatú pólóval, mely elrejtette jellegzetes tetkóit. Talán Niall kapott le minket unatkozásból, talán Zayn bosszúból, mert csináltunk valamit a hajával, talán Louis, mert meg akarta örökíteni a legjobb barátja legboldogabb időszakát, mintha csak tudná, hamarosan vége.
"Bárcsak ne lennél ilyen mazochista."
Hát nem szomorú? Már nem is emlékszem, talán eltelik pár hét, és már nem fogok emlékezni szemei különleges árnyalatára, vagy gödröcskés mosolyára. Vajon minden kis apróság, ami miatt szerettem a feledés homályába vész majd, s idegenként fogunk egymás mellett elsétálni? Olyan elképzelhetetlennek tűnik, akárcsak az igaz szerelem Harry előtt.
Utolsó pillantást vettem a pillanatképre. A csengőt meghallva felsóhajtottam, szemem sarkában egy könnycsepp készült lefolyni lelkemig, de makacsul visszatartottam. Majd lefordítottam a képkeretet, és ajtót nyitottam…