Örökre~Larry

Tudom, tudom...ma már tettem ki egy one shotot, de muszáj volt kiraknom, és elég rövid, de benne van minden aminek benne kell legyen. Szomorú, potyogtak a könnyeim miközben írtam...jó olvasást :) D. xx

- Miért nem mondtad el Louis? Találtunk volna valami módszert, hogy megállítsuk a rákot - hangom könyörgő, miközben lenézek a kórházi ágyon haldokló szerelmemhez.
- Nem lett volna értelme, és így az utolsó hónapomat csodásan töltöttem el veled. - megfogja a kezem, szorít rajta egyet, ajkain csibészes félmosoly játszik. - Most boldog vagyok. - hunyja le a szemeit, fáradtan.
- Kérlek ne hagyj itt! Louis! - ordítok, ahogy a torkomon kifér. Megszorítja a kezemet, szomorkásan elmosolyodik.
- Egyszer még találkozunk Harry, én várni fogok rád - suttogja, bár többször elakad. Gyenge, nagyon gyenge.
- Nem hagyhatsz el! Érted? Nem emlékszel az egyezségünkre? Örökké. - mondom, s már nem ordítok, a hangok alig akarnak kijönni a torkomon, a sírás fojtogat.
- Örökké Hazz, örökké. - utoljára megszorítja a kezem, rám mosolyog, szemében látom megcsillanni a rajongást, amit eddig nem is értékeltem annyira. Majd a szorítás gyengül, szeme többé nem csillog, a szoba síri csöndjét pedig a éles csipogás veszi át. A szíve többé nem dobog, ezt bizonyítja az egyenes vonal, amely örökre beleég a retinámba.
- A halál beállta 17:46. - áll meg mellettem az orvos, óvatosan a vállamra téve a kezét. Nem ordítok többé, a torkomban egy gombóc keletkezik, ami nem hagy beszélni, a látásomat elhomályosítják a könnyek, minden homályos, kivéve Őt. Louist olyan élesen látom, hogy belesajdul a szívem. Próbálok nem arra gondolni, hogy többé nem hallom nevetni, vagy énekelni, vagy egyszerűen csak nem látom többé. Csak fölé hajolok, egy puszit nyomok homlokára, és lecsukom azokat a csodás kék szemeit, örökre.
- Szép álmokat, Boo. - suttogom élettelen ajkaira, és végig simítok arcán, tudom mi lenne a reakciója, ha élne, de többé már nincs köztünk. Felállok, utoljára ránézek, ránézek a fiúra, aki annyiszor megnevetett mindenkit, még ha baromi rossz kedve is volt, akiben szemernyi rosszindulatot sem lehetett volna találni, aki értelmet adott az életemnek. Hangtalanul nyelem le könnyeim miközben ráhúzom a szeretett fejre a takarót. Felállok, lassan megfontoltan, mintha én is meghaltam volna. S a szívem valóban megállt Louiséval együtt. Becsukom a szemem, nagy levegőt véve, s mintha valaki végig simítana az arcomon. Tudom, hogy Ő az, egyszerűen érzem.
~Én is szeretlek Louis. Sosem fogok mást úgy szeretni mint téged. Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem, ég veled~gondoltam, és minden szavam igaz volt. Kinyitom a szemem, többé nem érzem a simogatáshoz hasonló dolgot az arcomon. Elment, véglegesen.
Átgondolom mennyi mindent csinálhattunk volna, átgondolom a jövőnket, ami már sosem teljesülhet. S talán csak ennyi, amit tehetünk: kihasználni az összes pillanatot az életünkben.