Árvaház~Larry (+18)

Sziasztok :) Valahogy mégis sikerült beszorítanom az ünneplés közé ezt a történetet, amit megint csak Larry Stylinson kérésére írtam. Remélem megfelel, és tetszeni fog :) Mindenkinek szép tanévet kívánok, a nyolcadikosoknak erőt a felvételihez, és az utolsó évükhöz, a gólyáknak erőt az első évükhöz, a többieknek pedig kitartást :)
Annyit szerettem volna még mondani, hogy sokat gondolkoztam azon; abbahagyjam-e a sulira a blogot, de úgy döntöttem folytatom. Persze, ha velem maradtok :) Nem tudom, hogy ezentúl hogyan fogom hozni a one shotok-at, ez talán az órarendemtől is függ, de egy héten legalább kettőt szeretnék megosztani veletek. Az esetleges késéseket nézzétek el, kérlek.
Még egyszer szép tanévet, használjátok ki az utolsó nyári napot, és jó olvasást :) Đ. xx
ui.: Tegnap kicsit változtattam a kinézeten, remélem nem bánjátok :)

- Harry, be tudnád hozni az ebédemet? Otthon felejtettem. - mondta anyukám a telefonon keresztül, amire természetesen nem mondhattam nemet, noha már nem együtt laktunk.
Ennél a mondatnál kezdődött minden.
Anya kérését teljesítve pattantam be a kocsiba, az otthon felejtett kaja társaságában. Anyu különleges helyen dolgozott, a városi árvaház egyik dolgozója. Elmondása szerint mindenféle gyerekek laktak ott, a 4-5 évesektől 18 éves korig, amikor ugye szabadon elmehetnek felépíteni a saját életüket. Ez mind nagyon szomorú, de ezek a fiatalok megtanulták azt, amit a legtöbben nem; értékelni azt a keveset, amit kapnak. Nagyon régen jártam ott, talán 13 éves lehettem, azóta már 8 év eltelt, és én kihagytam azt a lehetőséget, hogy meglátogassam az árvákat.
Az út elég hosszú volt, a házunk és az árvaház a város két végében helyezkedett el, de így legalább volt időm felidézni az emlékeket, amik az intézményhez kötöttek. Ahogy megérkeztem a kezembe kaptam a zacskót, lezártam a kocsit, majd a recepción köszönve beléptem.
Mindenki azt gondolná, hogy szomorú arcokat lát egy ilyen helyen, pedig nem. Az itt lévő gyerekek elfogadták azt, hogy - bármilyen okból kifolyólag -, de árvák, és próbálnak boldogak lenni az egyszerű kis életükben. Az óvodás korú gyerekek játszottak az első pár szobában, amin keresztül mentem, tele volt az egész színes játékokkal, igazán vidáman nézett ki. Ahogy haladtam előre észrevettem, hogy nincs egyforma színű szoba, ami dobott az egész hangulatán. Átmentem egy számítógépekkel teli, egy kondigépekkel telerakott, és egy sima tornatermen is, mire a lépcsőhöz értem. Halványan emlékeztem arra, hogy a hálórész, és az ott dolgozók öltözője, és egyfajta közös felnőtt szoba található az emeleten, így felfelé indultam, remélve, hogy ott találom anyát.
Szerencsére igazam volt, anyu a nagyszobában ülve egy forgószéken görnyedt az előtte lévő faasztal fölé nagyon gondterheltnek tűnt, viszont hiába kérdeztem azt mondta csak fáradt. Hittem neki, hiszen tényleg napi 20 órát van itt, hogy az árváknak segítsen, ahogy csak tud. Megköszönte a fuvaromat egy puszival, majd újra a papírjaiba feledkezett, így, hogy ne zavarjam már hagytam is volna el a helyet. A lépcsőn lefelé szökdécselve indultam, azonban valami megakadályozott abban, hogy elhagyjam az intézményt.
Egy 17 év körüli fiú ült a csigalépcső közepén, halkan szipogva. Egyszerűen képtelen voltam elmenni mellette, valami - talán azok a gyönyörű kék szemei, talán a művészien kócos haja, de lehet, hogy csak simán a kisugárzása - megfogott engem. Szinte nem is gondoltam végig mit csinálok, mikor leültem mellé, s hüvelykujjammal eltüntettem a krokodil könnycseppek nyomát. Érzelmekkel teli tekintetét rám emelte, s gyorsan próbálta összeszedni magát.
- Mi a baj? - kérdeztem halkan, hangom bizalmasan csengett.
- Semmi. - mondta állát egyenesen tartotta, hogy elfedje gyengeségét, de a szipogás elárulta őt.
- Tudod Harry Styles vagyok, Anne Styles fia. Gondolom ismered őt. Ha szeretnéd tőle is megkérdezhetem, és ha nem tudja garantáltan faggatni fog. Szóval kérlek áruld el nekem. - barátságosan vállba bokszoltam, s boldogan érzékeltem, ahogy anyukám nevére merev maszkja lehull róla.
- Miért érdekel? - kérdezte még mindig bizonytalanul, csak egy volt a baj. Fogalmam sem volt miért érdekel egy nálam minimum 4 évvel fiatalabb fiú lelki állapota, egyszerűen csak érdekelt, és kész.
- Csak kíváncsi vagyok. - vontam vállat, és biztatóan kapcsoltam össze a tekintetünket. Egy pillanatra mintha ellágyult volna az arca erre a cselekedetre, de gyorsan korrigálta magát, és lenézett az alattunk játszó gyerekekre.
- Tudod nemsokára 17 leszek, és onnantól már csak egy évem van, hogy kikerüljek innen. Ezt sok gyerek nagyon várja, de én nem. Munkát kell találnom, házat, az intézményen kívül pedig senkit nem ismerek. Jó lenne itt maradni, távol a gondoktól. - hangja egyre halkabbá vált, majd a végére szinte elhalt, talán képzeletben eljátszott a gondolattal mi lenne ha minden úgy lenne, ahogy mondta. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, csak elképzelt magának egy világot, amiben minden olyan lenne, ami nekünk jó. De nem élhetünk az álomvilágunkban, hiszen a valóság sokkal izgalmasabb, így hát megtörtem a csendet.
- Sajnálom, de most mennem kell. - az órámra néztem, hogy megbizonyosodjak róla; több, mint fél órát fogok késni. Nagyon remélem, hogy nem rúgnak ki érte. Felpattantam a lépcsőről, s kézrázásra nyújtottam a kezem. - Viszlát...- de a mondatomat félbeszakította az információ hiányom.
- Louis Tomlinson. - felelte egy kis mosollyal.
- Viszlát Louis. - és valóban a viszontlátás reményével léptem ki az ajtón, miközben a hátamat egy tekintet égette.

***

Azóta a nap óta mindennap bejártam az árvaházba, magamnak azt hazudtam, hogy csak anyut látogatom, de ezt megcáfolta a Louis-val töltött rengeteg idő. Elég jól összebarátkoztam vele, és a többiekkel. Élveztem ott lenni, a legtöbb szabadidőmet ott ütöttem el, egy bizonyos fiú társaságában, és ezt a barátaim is észrevették.
- Már megint oda mész, igaz? - dőlt a kocsimnak Niall, őt pedig Zayn és Liam követte.
- Igen. - sóhajtottam, mint egy kisgyerek, akit rajta kaptak.
- Ma kihagyhatnád. Elmegyünk bulizni. Tudod; csajok, pia, tánc. Az életed. - ajánlotta fel Zayn, de megráztam a fejem. Lehet, hogy pár héttel ezelőtt csak ezek a dolgok éltettek, de mára már nem. Az átlagos kis életem központja egy fiú lett, úgy tekintettem rá, mint az öcsémre.
- Nem tehetem, egy fontos embernek ma van a szülinapja. Megígértem neki, hogy ott leszek. Nincs neki más csak én. Meg persze a többi árva. - magyaráztam, majd megkerültem a kocsit, hogy Louishoz hajtsak.
- De ha ennyire egymáshoz nőttetek miért nem "fogadod örökbe"? Akkor legalább mi is megismerhetnék a titokzatos fiút. - mondta kíváncsian Niall, állát a kocsi tetejének támasztotta, úgy meredt rám.
Figyelmen kívül hagytam a kérdést, bepattantam a vezető ülésre, és már hajtottam is az árvaház felé. Mikor végre megérkeztem kivettem a tortát a csomagtartóból, hiszen az itt élő gyerekek sajnos nem kapnak sajátot, túl sokan vannak ahhoz. De én nem bírtam ki, hogy Louis kedvenc tortáját, a karamellásat ne rendeljem meg. Megérdemli.
A recepción jókedvűen köszöntöttek, mindennapos látogató vagyok már itt. A finomsággal a kezemben a ricsaj felé indultam. Az egyik szobát, halvány zöld színűt, aggattak tele különféle díszekkel, a gyerekek fején papírcsákó feszített, amit valószínűleg a saját kezük munkája lehetett, hiszen mindegyiket egyedi minta díszítette. Louis a gyerek csoport közepén állt, a többi társával beszélt, de láttam, hogy nem igazán boldog. Bepánikolt amiatt, hogy már csak egy éve van hátra itt, és még mindig nem jutott sehova. Utat törtem az ünnepelt felé, s szoros ölelésbe vontam, persze a tortát előtte egy asztalra helyeztem.
- Boldog szülinapot. - suttogtam a fülébe, s még jobban hozzábújtam.
- Köszönöm. - mosolygott rám, majd a torta felé pillantott. - Most komolyan? - kérdezte, s megdörzsölte a szemét, kiderítve; biztosan jól látja-e a kedvenc édességét.
- Ez az egyik ajándékom. - bólintottam, egy félmosoly kíséretében.
- Egyik? Nem kértem semmit Harry. - rázta meg a fejét, de leintettem.
Az ünnepség elkezdődött, az egész annyiból állt, hogy a zenére táncoltunk, a kisebbek játszottak, és beszélgettek. Az egész procedúra azzal lett megtoldva, hogy szétosztották a tortát, amin a saját szülinapi kívánságom volt a dísz. Aztán eljött az ajándékosztás ideje. A gyerekek vagy rajzoltak Louisnak, vagy hajtogattak, esetleg festettek, a felnőttek közül csak 4-en voltak jelen, ők együtt egy szemüvegtörlővel, zoknival, és egy focilabdával lepték meg a fiút.
- És én maradtam utoljára. - szóltam mire mindenki rám figyelt, én azonban csak a kék szempárra koncentráltam. - Nem tudtam, mivel is készüljek neked is Louis, azonban mielőtt elindultam az egyik barátom kérdezett valamit. Nem bírtam egész úton kiverni a fejemből, és mostanra eljutottam arra a pontra, hogy nem is szeretném. - nagyot sóhajtva tettem fel Niall kérdését Louisnak.  - Szóval Louis, mit szólnál, ha..örökbe fogadnálak? Van egy saját lakásom a belvárosban, nem nagy cucc egy háló egy konyha egy fürdő és egy nappali az egész, de egyedül élek benne. Segítenék munkát szerezni, a lakásod így el lenne intézve, és bemutatnálak a barátaimnak is. - hadartam el, s képzeletben összekulcsoltam mutató és középső ujjam szurkolás gyanánt.
- Halál komolyan? - kérdezte meglepődve, s miután magabiztosan bólintottam örömének kifejezése gyanánt a nyakamba ugrott.
A kis buli után nem tartott sokáig megfűzni Annet, jó ötletnek tartotta, hogy az egyik "gyereke" a saját fiánál lakjon, azt mondta így legalább nyugodtabb, hogy Lousi jó helyen van, és meg is tudja látogatni őt. A papírmunka elég sok időt töltött ki, mire kész lett, időközben beesteledett, holott egy óra körül jöttem, de nem érdekelt. Az számított, hogy még aznap hazavihetem Louist, aki ugyancsak tűkön ülve várta, hogy meglássa jövőbeli lakását.
Anyától elköszönve Louis gyorsan összeszedte a cuccait, mit ne mondjak; nem volt sok belőle. Néhány póló, melegítő nadrág, két farmer, alsók, zoknik, egy ing, két pár cipő, és egy egyetlen személyes tárgyként egy fénykép keret, amin 5 alakot fedeztem fel, de nem tudtam megnézni jobban, mert gyorsan elrejtette a táskájába. Ja és volt egy szemüvege is, amit bevallása szerint ritkán hord, mert nem szereti, pedig szüksége lenne rá. Jobb kezébe a papírlapokat fogva, amin a szülinapi jókívánságok álltak indult le izgatottan a lépcsőn. Mindenkit megölelgetett, akivel találkoztunk, s megígérte, hogy megfogja őket látogatni. Szipogva búcsúztatták a fiút.
8 óra körül értünk szerény lakásomhoz, ami egy harmadik emeleti kis két szobás lakhely, de legalább a kilátás jó volt onnan. Hiába volt kicsi, és szegényes Louis ámuldozva fedezte fel az egészet, s nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire tetszik neki a látvány, amit az ablak alatt elterülő park ad, tele fákkal, bokrokkal, egy kisebb tóval, és egy csomó paddal. Tényleg csodásan nézett ki, főleg most, hogy az egyetlen fényforrást a 15 méterenként világító utcai láma adta, így a park egyes részei titokzatos sötétségbe vonódtak, csak a hold világított néha rá.
- Máris imádok itt lakni. - sóhajtott fel, s rádőlt a kanapéra, de előtte engedélyt kért. Bármit is csinált előtte folyton megkérdezte szabad-e, ami egy kicsit idegesítő volt, de tudtam, hogy csak nem akar megbántani.
- Louis, nem kell megkérdezni, hogy szabad-e dolgokat csinálnod. Bízok benned, amit helyesnek tartasz azt csináld, én csak támogatlak hátulról. - Egy apró puszit nyomtam a homlokára, majd elmentem zuhanyozni, de most sem tudtam figyelmen kívül hagyni a pirulását.
Majdnem egy fél év telt el, mióta öcsémként befogadtam Louis a házamba. Azóta kerítettem neki állást egy játékboltban, amit nagyon élvezett, hisz olyan volt, mint egy nagy gyerek, holott nemsokára tölti 18. életévét. Sok barátot szerzett, amin nem csodálkozom, mert olyan vidám, gondtalan, vicces természete volt, csak úgy vonzotta magához az embereket, főleg mikor munkahelyén azzal szórakoztatta a vásárlókat, hogy dalokat játszott a játék zongorákon. Mindenki szerette őt, s örültem neki, hogy nem csak az én baráti körömmel volt jóban, hanem kiépített magának egy sajátot. A lakásom egyetlen hálószobájában ketten laktunk, először felajánlottam, hogy a francia ágy helyett veszek két egyszemélyeset, de nem is akart hallani róla, így azóta is egymással alszunk. Hamar megtudtam miért utasította vissza a saját ágy gondolatát, szörnyű rémálmok gyötörték a fiút éjszakánként, ami elől az ölelő karjaimban talált menekülő helyet. A kapcsolatunk az elejétől fogva is nagyon szoros volt, de az idő előre haladtával a bizalom egyre mélyebb bugyrait fedeztük fel, alig pár héttel azután az este óta fényt deríthettem a fényképen szerepelő emberekre.
Az alig 7 éves Louis állt a fotó közepén, két oldalról anyukája és apukája fogta át a vállát, a lába alatt két iker húga feküdt, mind az öten boldogan tekintettek a kamerába. Louis elmesélte, hogy - már amennyire emlékszik belőle - nagyon boldog élete volt, a szülei szerették, húgait és őt pedig nem csak a testvériség szoros szála, hanem a barátság is összetartotta. Minta életük volt, addig amíg egy nap a család vásárolni nem indult. A szokásos zűrzavar közepette Lou nem akart a családjával menni, makacsan otthon akart maradni, mintha csak érezte volna a baj közeledtét. A család végül Louis nélkül indult bevásárolni, de sosem tértek vissza. Egy részeg kamionos frontálisan beleütközött a hazafelé tartó kocsiba, hárman a helyszínen életüket vesztették, egyik húga pedig a kórházban hajtotta örök álomra fejét.
De, ahogy Louis is mondta, a múlt már elmúlt, nem búslakodhat a tragédia miatt örökre, szeretett volna élni, mielőtt ő is meghal, nem csak létezni.
Késő este volt már, amikor szokásunkhoz híven a kanapén lustulva néztünk egy béna sorozatot, végtagjainkat egymásba gubancolva, érdektelen dolgokról beszélve. Azonban az utóbbi hetekben a kínos jelenteket száma megnőtt, többé nem viccelődtünk annyit, nem puszilgattuk egymást annyira, az ölelésemre sem volt már úgy szüksége. Ennek pedig egy oka volt; kezdtem beleszeretni az örökbe fogadott öcsémbe, s piszkos titkomra nem akartam fényt deríteni.
- Harry? - hívta fel magára a figyelmet, s ahogy oldalra fordultam az arcunkat alig pár centi választotta csak el, s erre mindkettőnket elborította a pír. Gyorsan hátrébb húzódtam, de azzal az erővel követette mozdulatomat.
- Louis, ne..-suttogtam, így megakadályoztam abban, hogy ajkaink összeérjenek. Kicsit hátrébb húzódott, s oldalra döntve a fejét fixírozta az arcomat.
- Miért ne? Nem találsz...vonzónak? - hajtotta le a fejét szomorúan, de én az állánál fogva kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.
- Te vagy a ellenállhatatlanabb, legszexibb, legdögösebb, legvonzóbb, leg...- kezdtem belemerülni a felsorolásba, amikor gyorsan megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. - De te az öcsém vagy. - elengedtem az állát és még jobban elhúzódtam tőle.
- De én több karok lenni. - suttogta akaratosan, s az ölemben ült.
Abban a pillanatban elfelejtettem, hogy a 17 éves örökbe fogadott öcsémmel vagyok, ajkaira tapadtam, s kezeimmel máris a pólója alatt fedeztem fel az eddig jól ismert területeket.
- Louis, biztos vagy benne? -kérdeztem meg óvatosan, de az ágyékunk erőszakos találkozása elég válasz volt. Az apró testet felkaptam, és az ölemben vittem el a hálóba, közben hosszú csókcsatát folytattunk. Óvatosan kezdtem el a megszabadítani a pólójától, s nadrágjával együtt az alsótól. Magamat is szabaddá tettem, s közelebb hajoltam hozzá, egy újabb csókra. Meztelen testünk minden pontja összeért, a kezemmel halvány kockáit tapogattam, körözve az izmok fölött. Louis a hajamba túrt, s a tincseimmel játszott, néha-néha, mikor érzékenyebb területet érintettem felnyögött. Ujjaimmal a V-vonala fölött köröztem, egyre hangosabban hallottam élvezetének hangját. Rámarkoltam a szerszámára, amitől ívbe feszült a háta, ajkait folyamatos sóhajtások hagyták el. Először lassan kezdtem el mozgatni kezemet a hosszán, majd gyorsítottam, egyre közelebb repítve őt a gyönyörhöz. Egy apró kéz kulcsolódott a csuklómra, ezzel megakadályozva azt, hogy tovább izgassam.
- Nem így akarok elmenni. - suttogta, és megértettem. Annyira nem féltem az egésztől, hiszen már elmesélte, hogy nem szűz. Az árvaházban 15 éves korában túl kíváncsi volt a női testre, így közelebbi kapcsolatba került egy nála egy évvel idősebb lánnyal. Szerencsére síkosító is akadt az egyik fiókomban, így megkönnyítve az egész műveletet. Az óvszert felgörgettem magamra, majd odahajoltam Louhoz egy csókért. Elmélyítettem azt, hogy ne fájjon neki annyira, ahogy az egyik ujjammal tágítani kezdtem. Szemét szorosan lehunyva próbálta megszokni ujjaimat, majd mikor idejét éreztem a teljes hosszomat. Egy könnycsepp gördült le a szeméből, amit több másik követett, amikor lassú mozgásba kezdtem. A kéj elöntött, legszívesebben eszeveszett tempóban döngettem volna őt, azonban tudtam, hogy neki az egész nem egy jó érzés. Még.
Érzékeltem, ahogy fájdalmas sóhaji élvezetes nyögésekké változnak, s úgy kezdtem el gyorsítani a tempón. Nem tartott sokáig még megéreztem a hátamba karmoló ujjakat, ami jelezte, hogy közel van. Még gyorsabban kezdtem ki-be járni, így először ő ment el, majd én is követtem. Óvatosan kihúzódtam belőle, fáradtan bedőlve mellé.
Meztelen testünkre ráhúztam a takarót, s magamhoz öleltem a mellettem fekvő testet. Louis fejét a mellkasomra támasztotta, s úgy figyelt engem.
- Szeretlek. - suttogta halkan, és pedig elmosolyodtam erre az egy szóra.
- Én is téged, Boo. Most pedig aludjunk. - egy jó éjt puszit nyomtam a homlokára, de ő akaratosan illesztette össze az ajkainkat, majd mint aki jól végezte a dolgát a mellkasomra fektette arcát, jobb kezével pedig felismerhetetlen mintákat rajzolt a hasamra.
Valamilyen beteges, abnormális módon, de összetartoztunk. De hát a szerelem ilyen, nem? Mindent a feje tetejére borít...de így tökéletes.