Családi mez~Larry

Sziasztok :) Tudom, hogy előző héten már megosztottam egy ehhez hasonló történetet, de megláttam ezt a képet és képtelen voltam kihagyni. Sajnálom, hogy ez is Larry, de nem változtathattam párosítást az illusztráció miatt.
Valamint tudom, hogy benne vagyok a dalos dologban, de olyan beteg lettem, hogy alig kapok levegőt, de mindenképpen szerettem volna hozni valamit, így ezt a régebben megírt cuccot hoztam, remélem tetszeni fog, amint meggyógyulok hozom is a következőt :)
A másik dolog, hogyha jól számoltam, akkor ez az 50. One Shot - om,  így most szeretnék köszönetet mondani nektek. 33 feliratkozóról még álmodni sem mertem volna, mikor elkezdtem ezt az egészet. És igen, voltak hullámvölgyek; volt, amikor úgy gondoltam nem csinálom tovább, és volt olyan időszak is, amikor naponta hoztam a részeket. De a lényeg, hogy még mindig itt vagyok. Jelen pillanatban 418 kommentnél járunk, ami szintén hihetetlen, csak köszönni tudom. Pontosan most nem néztem, de azt hiszem 15 500 megtekintést is túlléptük, amiért is nagyon hálás vagyok. Persze nem ez a legolvasottabb blog, ez nem olyan mint a Sinister, vagy a More Than Friends, vagy az After Larry Stylinson, de én nagyon-nagyon-nagyon örülök ennek. Még egyszer köszönöm, hogy itt vagytok velem, és amiért támogattok a kommentjeitekkel. Szép hétvégét, és jó olvasást :) Đ. xx
ui.: Niall Horannak nagyon boldog születésnapot...el sem hiszem, hogy már ő is 21...

- Apu, apa. Szeretnék bejelenteni valamit. - állt elénk Matt, olyan komolyan, mintha egy rendőrségi vallomásra készülne. Imádtam, hogy ezt a tulajdonságát Louistól örökölte; amit csinált, azt rendesen megcsinálta, folyton komolyan próbálta megoldani a "gondjait" holott 6 éves volt csak. De annak ellenére, hogy szerelmem tulajdonságait örökölte a külseje az enyém volt. Göndör barna tincseit hozzám hasonló kendővel fogta fel, zöld szemének árnyalta az enyém tökéletes mása.
A kanapéra ültetett le minket, reflexszerűen kapcsoltuk össze ujjainkat, s meredtünk a gyerekünkre.
- Szóval, mint tudjátok...- kezdte, miközben ujjait a háta mögött összefűzte, ilyenkor jövök rá, hogy én vagyok a biológiai apja, annak ellenére, hogy belülről tiszta Louis. - Egy hete kezdtem el a sulit...- folytatta volna, de Louis közbe szólt, türelmetlenkedve pattant volna fel, sosem tudott egy helyben maradni egy huzamosabb ideig, csak az nyugtatta meg, hogy ujjaimat a derekára fonva húztam közelebb magamhoz.
- Kösz, hogy megosztottad ezt a fontos információt. - mondta gúnyosan. Néha nem tudom eldönteni melyik a nagyobb gyerek. Egymásra kiöltötték a nyelvüket, amit fejcsóválással fogadtam, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a látványon.
- Nem ezt akartam mondani. - morcosan meredt az apja arcára, amin ugyanolyan kifejezés ült, mint rajta. - Szóval; mondták a suliban, hogy vannak szakkörök, ebből elég kevés van nekünk elsősöknek; de egyvalami felkeltette az érdeklődésemet. - drámai szünetet tartott, hogy fokozza a hangulatot, miközben Loura sandítva végre kimondta - Focizni akarok.
Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. A háttérből néztem, ahogy Lou feldolgozza az információt, majd az arcára kiül a boldogság. Tudtam, hogy be fog pörögni, így már fel is álltam, hogy kikészítsem a foci cuccokat. Louis az a most azonnal fajta.
- Hű kicsim, jó döntés. - igazi fogakat villogtató mosolyban részesítette a kisfiút, magához ölelte, s szemével engem keresve beszélt tovább. - Menjünk ki a pályára gyakorolni. Ó és Harry, emlékszel, hogy mit csináltattunk Mattnek? Itt az idő. - mondta komolyan, mire nevetve indultam a szekrény felé. Kikerestem amit kért, s a kezébe nyomtam.
- Bolond vagy. - suttogtam a szájára, ő pedig vállat vonva nyomott puszit a ajkaimra.
- Matt. Eljött az idő, hogy megkapd ezt. A családi mez. - a fiúra gyorsan felaggatta a piros mezt, ami fehéren írva hirdette a családnevünket. Egy kicsit nagy volt rá, hiszen későbbre terveztük, de nem számított. A fiunk csillogó szemekkel figyelte az anyagot, elképesztő volt látni a zöld szemekben a csillogást. Louis pedig csak úgy árasztotta a büszkeséget.
- Mehetünk? - törtem meg a csöndet, amire mindketten bólintottak, s kézen fogva indultak el, engem hátrahagyva. De most az egyszer nem hisztiztem érte.
A pálya a házunktól alig pár utcányira volt csak, ennek annyi oka volt, hogy Louis labdarúgóként szerzett magának sikert, és mindennap lejárt a pályára gyakorolni. A foci az élete, emiatt lesz szegény Mattnek egy kemény délutánja.
Mielőtt beértünk volna a pályára felkaptam a nyakamba a kisfiút, aki boldogan kacagva figyelte onnan a magasból a világot.
- Le ne ejtsd! - figyelmeztetett aggódva Louis, de én tudtam, hogy karjaim elég erősek ahhoz, hogy megtartsák a kis testet. A padhoz érve leemeltem Mattet, aki máris szaladt a kapuhoz.
- Harry, nem pakoltad be a labdát?! - kiáltott fel idegesen Louis, én pedig odakaptam a fejem. Oops. - Tudod a focihoz általában szokás labdát is használni. - csípőre tette a kezét, s úgy meredt idegesen a szemembe.
- Naaa, azért nem fog összedőlni a világ. - orrommal megböktem az övét, mire nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el. - Ha akarod hazaszaladok érte. - ajánlottam fel, holott utálok gyalogolni, vagy bármilyen testedzést csinálni.
- Ne, maradj itt Mattel Hazz, vigyázz rá. Mindjárt jövök. - lassan szájon csókolt, majd kocogott is hazafelé.
Matt felé néztem, aki a profikat meghazudtoló mozdulatokkal melegített be.
- Ügyes vagy. - túrtam bele a tincseibe, mire felkapta a fejét, de nem hagyta abba a bemelegítést. - Úgy csinálod, mint Apa. - dicsértem meg, ami miatt kissé elpirult.
- Tudod Apu, ha felnövök olyan akarok lenni, mint Apa. Profi focista. - elkezdte imitálni, hogy a labdába rúg, s én kacagva néztem, ahogy eljátssza a gólt.
- Nem is akarsz olyan lenni, mint én? - húztam össze az orrom morcosan, a féltékenység eluralkodott rajtam.
- Tudod Apu, bármennyire is izgalmas órákig ülni és kottázni, szövegeket írni, én jobban bírnám, ha a barátaimmal játszhatnék. - eltökélten felszegte a fejét, s hiába volt nálam egy félméterrel kisebb bátran nézett rám.
- Büszke lehetsz magadra, a szarkazmusod olyan, mint apádé. - barackot nyomtam a fejére, s törökülésben helyet foglaltam előtte. - Tudod mit, kicsi? Megmutathatod milyen fából faragtak. Gyerünk 10 felülés, 10 fekvő. 3 kör. - ádázul meredtem a szemébe, csak felakartam adni neki a leckét, hogy ne szemtelenkedjen, de nem jött össze. Tenyerét a földre helyezve kezdte hajlítgatni a könyökét. Majdnem minden darabnál megállt, de hősiesen végig szenvedte. A hasára gördült, s megkért, hogy fogjam meg neki a lábát, a felülés sokkal könnyebben ment neki.
- Harold, azt mondtam vigyázz rá, ne azt, hogy készítsd fel egy katonai táborra. - kezdett el dorgálni, és finoman rácsapott a fejemre. Nézte, ahogy Matt elkezdi a 2. körét. Lassan, de biztosan csinálta.
- Matt, nem kell ezt csinálnod. - szóltam oda neki, de nem figyelt rám. Eltökélte, hogy bizonyít, s meg is tette. Lihegve terült szét a zöld gyepen, mikor végzett. - Le vagyok nyűgözve. Áldásom a jövődre. - legyintettem, majd a nézőtér felé vettem az utam.
Beállhattam volna hozzájuk, de abban nem lett volna élvezet, hiszen én képviselem a világ legbénább focistái klubjának vezető szerepét, így inkább maradtam annál, hogy gyönyörködöm a látványba.
Louis először kímélni akarta a kisebbet, de az ügyesen kihasználva ezt rendesen lealázta. Matt előnyére volt a kis termete, ez lehetővé tette, hogy könnyedén átbújjon Lou karjai alatt, de a szerelmem profi focista lévén tapasztaltabb, és megfontoltabb játékos volt.
Csak néztem, ahogy a férjem és a kisfiam azon versenyeznek, hogy ki a jobb focista. Csak egy átlagos délután Tomlinsonéknál.