Bravery~Larry

Sziasztok :) Nem szoktam hátköznap részt hozni, hiszen ilyenkor még kevesebb a visszajelzés, mint amúgy, de most kivételt teszek. Ezt egy gif ihlette, és úgy döntöttem megosztom veletek, hogy az utolsó két napra erőt adjon, nem lett olyan klassz, talán egy kicsit furcsa is, de elmegy egynek. Remélem azért tetszeni fog, jó olvasást :) 

x

A göndörke elmosolyodott. Bandatársa szemébe nézett, abba a csodás kék szempárba, melyek annyira ámulatba tudják ejteni. Próbált keresni egy ugyanolyan tekintetet, de nem talált, és soha nem is fog, hiszen nincs hozzáfogható. Pedig nagyon is akarta, hogy szíve sokkal hevesebben verjen az átlagosnál egy lány kékségeibe bámulva, de nem volt szerencséje. Az a kis szerv áthúzódva egy kissé mellkasa bal oldalára csak is egyetlen egy tekintetre volt hajlandó eszeveszetten zakatolni.

Louis eddig komor arca hirtelen vidult fel erre az egyszerű kis dologra, mellyel barátja illette őt. Egyetlen mosoly, s máris mindent szebben látott. Sohasem találkozott olyan személlyel, mint Harry, aki maga volt a tökéletesség. Louis az első pillanattól kezdve csodálta gödröcskéit, melyek már a legkisebb mozdulattól is mély árkot vetettek arca két oldalán, a haját ami megzabolázhatatlanul kacskaringózott, a hosszú ujjait, melyen legtöbbször néhány pecsét gyűrű kapott helyet, a futó lábait, amelyen az izmok minden mozdulatnál kirajzolódtak szűk farmerján keresztül. Louis szerette ezeket a dolgokat, mégis amit a legjobban imádott az a zöld átható szempár. A smaragd szempár, amik szinte mindenre rátudták venni a fiút. 

Niall sürgető ujjai jelezték a legfiatalabbiknak, hogy túl sok lesz már a farkas szemből. Elszakítani egymástól a tekintetüket pedig felért egy tragédiával. Mégis muszáj volt ezt tenni, a kamerák tekintetében minden egyes mozdulat félreérthető, minden egyes lélegzetétel, egy mosoly, vagy akár egy futó tekintet árulkodó lehet. 

Louis szomorúan vette tudomásul, hogy régi legjobb barátja már másra szegezi csodálatos tekintetét, csak akkor jutott eszébe a helyzet, amitől kissé elpirult. Neki nem volt egy Nialle, hogy figyelmeztesse. Abban a pillanatban túlságosan érdekesnek találta ujjait, teljes figyelmét azoknak szentelte. 

Régen legjobb barátok voltak, de történt valami. Tisztában voltak a sok sztereotípiával, amit a média, és a rajongók nagy része aggatott rájuk, de a közös párkapcsolat gondolatára akkor csak röhögni tudtak. Mégis, ahogy telt az idő, s elkezdett durvulni a téma, ahogy egyre többen kezdték el vesézni egyetlen egy pillanatot is egyre csak távolodtak egymástól. Szépen lassan történt a folyamat, mára már csak annyit jegyeztek meg abból a korszakból, hogy a gondolataikat igyekeztek másfelé terelni, egyre több tevékenységet vállaltak be, mégis tudták, egyszerűen érezték a hiányt, ami egyre ritkábban, de erősebben nyilallt a szívükbe. 

Ez a mosoly, annyira önkéntelen volt, annyira megtervezetlen, annyira őszinte, és annyira ösztönös, amilyen pillanat már régóta nem volt köztük. Természetesen testvérek maradtak, örökre összefűzi őket a múlt, de az már nem volt ugyanaz, mint régen. 

Louis hosszú idő óta először magában kivesézte a göndör fiút. Természetesen külsejét nem érdemes ragozni, az tökéletes úgy ahogy van. Azon kapta magát, hogy arról ábrándozik, hogy megtapasztalja az új frizurát, ami sokkal inkább hullámos, mint göndör tincseket takar. Nagyon tetszett neki ez az új stílus, annak ellenére, hogy nagyon sokan szólították már fel a fiút, hogy szabaduljon meg a hajától, vegye fel régi hajformáját. Ő viszont kitartott. Igen, ezt mindig is szerette benne; ha valamit a fejébe vett a végsőkig küzdött érte. Az egyetlen dolog, amit félbe hagyott az a mára elfeledett legjobb barátja. Louis viszont mégis büszke volt rá, az a pár év kor különbség nagyon sokat jelentett az ő korukban, így láthatta, ahogy Harryből, a kis vézna tinédzserből egy erőteljes férfi válik. És még milyen férfi! 

- Köszönjük, hogy itt voltatok velünk ma! - mosolygott rájuk a műsorvezető, s ez volt az első hang, amely áttudta törni a legidősebb fiú kusza gondolatait, amik csakis egyetlen egy személy köröl forogtak. Egy futó mosolyt villantott a nőre, majd ahogy a kamerák leálltak ő is kereket oldott, el sem köszönve a többiektől. Az egyetlen, amit érzett az a hátába fúródó smaragdzöld tekintet. 

Fejben nem döntötte el hova megy, lábai szinte önállóan lépkedtek az ismert úton. Bele sem gondolt, hogy hova fog majd kikötni, csak ahogy befordult a sarkon, és meglátta a helyet. Béke és harmónia költött a szívébe, ahogy az emlékek lávafolyamként törtek felszínre. 

Más számára csak egy pad az egyik zsákutcában, ami egy erdőbe torkollik, csak egy nagy fehér fal, amit a feliratok kusza kavalkádja színessé, s a sok esőzés kissé szürkévé tettek. Neki mégis nagyon sokat jelentett. Ez volt az a hely, ahol évekkel ezelőtt ketten bújtak el, ha megakarták egy pillanatra állítani a földet, ha elakartak menekülni a kíváncsi tekintetektől, ha...kettesben akartak lenni. Ez volt az ő titkos helyük, senki más nem tudott róla. 

Louis gyorsan helyet foglalt az elhagyott, korhadozó fapadon, ami hátat fordítva a fáknak a fal felé nézett. Lábait felhúzta, s térdén támasztotta meg az állát. Figyelte a falat, mely tele volt az ő közös titkukkal, s ígéreteikkel. Minden ott volt, a falra festve, s habár néhányat az idő, s csapadék eltüntetett mindketten örökre emlékezni fognak arra, hogy mi volt ráírva. 

Nem tudta mennyi idő telt el, de az éjszaka hírnökeként szürkület ölelte körbe őt, amikor megjelent Harry.  Magabiztosan, hosszúkás léptekkel közeledett, mintha csak egy megbeszélt találkozó lett volna, pedig egyáltalán nem erről volt szó. Az egyetlen, ami összebeszélhetett az az egyszerre dobogó szívük. 

A göndörke tekintetét a falra vezette, s halván mosoly kúszott ajkaira a feliratokra, amiket oly' sok évvel ezelőtt együttes erővel festettek fel oda. Fogalma sem volt honnan tudta, hogy itt lesz Louis, csupán bízott abban, amit anyukája ismételgetett, mikor kicsi volt; A lábad oda vezet, ahová a szíved húz. És tessék, nyugodt szívvel ült mellette, tudva, hogy megtalálta őt. 

- Harry...- suttogta halkan Louis, nem volt semmi mondani valója, csupán muszáj volt kiejteni a nevét, ami most valahogy egészen másképpen csengett ajkai közül.

- Sokat gondolkodtam, Boo. - Harry tekintetét a mellette ülő fiúéba fúrta, aki a becézésre kissé elpirult. -  Rájöttem az okára. 

- Minek az okára? - kérdezte kissé összezavarodva, sosem tudta igazán megérteni a fiú logikáját. 

- A köztünk lévő távolság okára. - bólintott egyet magának, majd csukott szemmel elismételte a magában mondogatott szavakat, amik eddig sehogy sem akartak egy egésszé összeállni. - Én nem tudlak úgy kezelni, mint a barátomat, Boo. - jelentette ki, tekintetét még mindig mélyen a tengerkék szempárba fúrva. Louis egy pillanatra elfejetett még lélegezni is. - Képtelen vagyok rá, valami nem engedi. - hirtelen ugrott fel, máskor ruganyos léptei zavarodottá váltak, s fel-alá kezdett járkálni a bandatársa előtt, aki feszült csöndben várta a végkifejletet. - Nem tudok, érted? Valami itt...érzed? - térdre vetette magát Louis előtt, s a kezét a szívére vezette, ami elképesztő tempót diktált. - Ezt te okozod. Olyan összeszedett voltam eddig, ezerszer elismételtem magamban, hogy mit fogok mondani, ha itt talállak. De most...egy nagy katyvasz van az agyam helyén, minden más elhalványul, csak...te vagy olyan erős. Abban vagyok csak biztos, hogy szeretlek. - monológját befejezte, s teljesen kitárulkozva térdelt az ülő fiú előtt. Fejét lehajtotta, úgy érezte képtelen lenne kibírni, ha ez csak egyoldalú lenne, arcába hulló hullámos tincsei eltakarták a kíváncsi szempár elől.

- Hazz...- ennyire volt képed csak, amikor végre megértette az okokat. Az eddig összegabalyodott szálak a fejben rendezetten hevertek egymás mellett, az oly' sokáig keresett válasz, ami ott volt mindig is az orruk előtt megoldott mindent. Őrülten szerelmesek voltak egymásba.

Az elhalt suttogáson kívül nem maradt másra ereje, csak arra, hogy két tenyerébe fogja a szeretett arcot, s lecsókolja róla a könnycseppeket, amik hosszú csíkot húztak a szemétől egészen az álla vonaláig. Végül elért a vékonyan metszett ajkak sarkába, ahonnan már nem volt megállás, az első bizonytalan puszit követte ezer szenvedélyes csók. 

Az eső halkan kezdett el szitálni körülöttük, ők mégsem vettek ebből észre semmit, túlságosan belefeledkeztek a közös világukba ahhoz, hogy a kintit észrevegyék. De ez így volt jó. 

Az alattomos esőcseppek mosták az egykor hófehér falat, halványítva a rajta lévő feliratokat, de egy fekete vastag betűkkel írt szó makacsul, sértetlenül díszelgett a színkavalkád közepette. Egy szó, mely sosem volt kérdéses, csupán egy időre háttérbe szorult, de nem lehetett elrejteni teljesen.
Örökké.