I just wish for you come back~Larry

Sziasztok :) Ma egy komolyabb témát akartunk feldolgozni Raven Agrippa - val, nagyon élveztem a közös munkát vele, remélem ti is fogjátok. :) ( a nevére rákattintva elérhetitek mindhárom blogját)

Szóval a téma a mára már népbetegségnek számító depresszió. Minden egyes olvasómnak, aki valaha szenvedett/ vagy éppen most is depresszióban szenved azt üzenem, hogy minden rendben lesz, és én szeretem őt. Remélem tetszeni fog :)

x

A Louis Tomlinson és barátai nehéz napokon mentek keresztül. Az említett személy egyre csak furcsábban viselkedett, míg nem eljött a nap, amikor barátai rávették, hogy elmenjen az orvoshoz, hol el is árulták a baj okát.

Louis William Tomlinson depressziótól szenvedett. Napok teltek el, hetek, míg a társaság kitalálta, mivel is vidíthatnák fel a barátjukat. Hát persze! Úgy gondolták, hogy Louis kedvenc helyén fognak egy bulit rendezni, kint, egy folyó mellett, szinte a semmi közepén. A lakóterülettől messze volt, senkit nem zavartak ott, s ők is zavartalanul nyüzsöghettek ott. Tűzijátékokkal, piknikkel, s persze egy szélesebb körű baráti társasággal készültek barátjuk számára, köztük olyan emberekkel, akiket még nem is ismert, de úgy érezték, hogy jó hatással lennének rá.
Teltek az órák, az este egyre jobban közeledett, mikor is a partit tartották. Louis már kora délután autóba ült, hiszen messze volt a helytől, a családjával volt Doncasterben. Természetesen semmiről sem tudott. Egész úton csak azon járt az esze, hogy vajon miért hívták oda, mégis mit akarnak tőle? Nem baj, egy estéből nem lehet baj..
Késő őszi nap volt, szinte már a telet köszönthették, igazán a nyakukon volt már így, kora novemberben. Ahogyan közeledett a célja felé egyre sötétebb lett, az idő is kezdett hűvösebb lenni. Áldotta az eszét, hogy magával hozta a sálját és a vastagabb kabátját, s nem csak egyetlen pólót fog viselni. Az autó motorját közel a kedvelt helyhez, egy kissé eldugottabb részen állította le. Itt nem találják majd meg ellopni vagy kirabolni, pont jó helyen lesz. Közeledve célpontjához, ahová barátai irányították pici, pislákoló fényeket vett észre, gondolta, hogy kis lámpákkal meg ilyesmikkel készültek, hiszen kezdett esteledni. Egész jól gondolta, de hangos beszélgetésre és nevetésekre lett figyelmes. Biztosan, hogy jó helyen jár? Nem egy másik buliba fog belecsöppenni? A fülét egy hirtelen hang ütötte meg, mi az ő nevét kurjantotta, majd odaszaladva hozzá ölelte meg. Szőke barátja, Niall volt az. Louis ekkor gyenge mosolyt erőltetett arcára, majd ő is átölelte, közben pedig végig tekintett a társaságon. Sokkal többen voltak, mint amennyi emberre számított.

Te jó ég, mibe is keveredett azzal, hogy eljött..

Louis idegesen nézett egyenesen az égszínkék szempárba, amik melegen üdvözölték. Halványan mosollyal viszonozta Niall fülig érő vigyorát, de ez is túl sok energiájába tellett. Habár egész nap csak feküdt, aludt és gondolkozott, mégis halálosan fáradt volt, arcát a hosszú hetek étvágytalansága behorpasztotta, s az ébren töltött éjszakák fekete karikákat vontak a szeme alá. Borzasztóan nézett ki, de ez semmi nem volt az összetört lelkéhez képest.
A szöszi aggódva figyelte az övéhez hasonló árnyalatú tekintetet, s a szíve egyből az állapotára vonatkozó kérdést tette volna fel, de hülye ötlet lett volna. Louis egyáltalán nem volt jól. Ezt a gondolatát elvetve ölelte magához a fiút, kifejezve aggodalmát, s azt, hogy mellette áll.
- Ez csak nem egy mosoly? – kérdezte hitetlenkedve, kicsit rájátszva a meglepődöttségére.
- Nem hinném, hogy jól fogom érezni magam…- hajtotta le Lou a fejét, a boldog pillanatot egy pillanat alatt tönkretéve. Azonban nem bírta ki, hogy ne ossza meg aggodalmát a fiúval, aki mindig is megértően kezelte a hangulatingadozásait.
- Louis. – fogta meg a vállát, s ösztönözte a körülnézésre, a barna fiú végig vezette tekintetét a fiatal társaságon, akik nevetve iszogattak, páran pedig táncoltak. – Ők csak amiatt vannak itt, hogy jobban legyél, úgyhogy gyere, igyál egy pohár sört, és táncolj egyet valamelyik fiúval. – Niall lökött egyet Loun bátorításképp, aki egyből megcélozta a sörös dobozokat, régi barátjaként köszöntve az alkoholt.

Az italt bontójánál megragadva nyitotta fel egy másodperc alatt, mely szisszenő hanggal adta tudtára kezében tartójának, hogy innentől semmi nem akadályozza meg abban, hogy megigya azt. Louis egy percig habozva szorította meg a doboz oldalát, ezzel szinte behorpasztva azt, majd szájához emelte, s nagyokat kortyolt belőle. Nem volt túl magas az alkoholtartalma, de azonnal furcsát érzett a fejében, tekintve, hogy nagyon régen döntött le egyszerre ennyi sört a torkán, sőt. Egyáltalán alkoholt. A kortyolgatását egy hang szakította meg. Mély volt, de barátságosnak tűnt, tekintetét lassan emelte a gazdája felé.

Egy zöld szemű, göndör fürtös, magas srác állt előtte. Arcán hatalmas mosoly tükröződött, úgy tűnt, hogy letörölhetetlen, szája mellett apró gödröcskék jelentek meg, ahogyan mosolyra húzta azokat.

- Szia! – Köszöntötte boldogsággal a hangjában az előtte állót, majd kezet fogott vele. – Harry Styles vagyok, te pediiiig… - Kezdett bele a mondatba. Persze tudta, hogy nem lesz majd képes befejezni, de így jobbnak találta.

- Louis. Louis Tomlinson. – Nyújtotta felé apró, csontos kezét, mit a másik hatalmas tenyerébe zárt, s megrázta azt.

- Örvendek a találkozásnak, Louis. – Engedte el a kezét, miután rájött, hogy a kézfogás után is megtartotta azt. Mosolya ragadós volt, ahogy tetteivel is egy halovány, keserédes mosolyt csalt ki az alacsonyabbikból.

- Hé, egy koccintás után lenne kedved táncolni? – Kezdte újra a göndörke kezébe véve két poharat, az egyiket udvariasan Louisnak nyújtotta, ki habozva, de elfogadta azt, majd bólintott. Niall azt mondta szórakozzon, nem akarta megbántani azzal, hogy még csak meg sem próbálja. Harry italt töltött mindkettejük poharába, majd összekoccintotta a poharát a másikéval.

- Egészségünkre! – Szólalt meg újra nagy mosolyával az arcán, Louis pedig kínos mosolyával ismételte meg ugyanazt a szót, mielőtt még mindketten leöntötték volna torkukon az alkoholos italt. Lou nagyot nyelt, kissé megborzongott, ahogyan az ital jólesően, de mégis végigmarta a torkát, eztán pedig már csak arra lett figyelmes, hogy valaki megragadja csuklóját.

- Most pedig ahogyan ígérted, táncoljunk! – Szólt már úgy tűnik ennyitől is felszabadultabban Harry, mire Louis bólintott, s hagyta, hogy arrébb húzzák az asztaltól. Utólag kezdett el gondolkozni, hogy talán.. De csak talán jobb lett volna ennie, mielőtt inni kezd... Éhgyomorra inni… Talán később még nem lesz olyan vicces a számára, mint amilyennek most tűnik. A vicc ebben csak az volt, hogy még ezt sem tartotta viccesnek.

Harry keze tökéletesen simult bele az övébe, hatalmas tenyere melegséget sugárzott a hideg, csontos kezének. A göndör fiú végül a táncoló emberek közepéig vezette, majd elengedte őt, s kihívóan egyenesen a kék szempárba meredt. Teste elképzelhetetlenül dögös hullámokat produkált, miközben a zene ritmusára mozgatta csípőjét. Louis elbűvölve figyelte a neki táncoló fiút, ámulatából csak az ébresztette fel, amikor a göndör srác a csípőjénél fogva magához húzta, s próbálta megmutatni a mozdulatok alapját. Pár pillanat alatt a testük egymással összhangban hullámzott a zene ütemére.
Harry csodát tett a mély depresszióban élő fiún, egy burokba vonva őt, amiben nem létezett más, csak a zene, és a túlfűtött mozdulatok. Louis ajkain halvány, de őszinte mosoly jelent meg, ahogy a fiú merészebb lépésekbe invitálta őt, s nem tudott nemet mondani neki.
De végül, ahogy mindennek, ennek is vége szakadt, a valóság egy pillanat alatt kúszott be a burkokba egy kiáltás formájában. A smaragd és a tengerkék tekintet még egy forró pillanat erejéig összekapcsolódott, majd a zaj felé fordulva elszörnyedve konstatálták a verekedő párost, nem messze tőlük.

Louis egy ideig meredten, szinte lihegve bámulta a verekedést, majd hirtelen kezeivel eltolva maga mellől Harryt kezdett el feléjük rohanni, megpróbálta lerángatni őket egymásról, még akkor is, ha nem ismerte őket túl jól, csak párszor láthatta őket. Niall és Zayn is segédkeztek neki, ők az erősebbik felet próbálták távol tartani a gyengébbiktől, akivel viszont Louis teljesen egyedül próbált megbirkózni, azt hitte, hogy mivel hozzá „barátság” is kötötte egyszerűbb lesz leállítania, de nem így sült el. Az italtól felelevenedett, agresszív test mindenféle erőlködés nélkül lökte el magától az akkor elég gyenge fiút, ki hangos puffanással és nyögéssel esett hátra a földön. Egy ideig a gyomrát fogta, ahová a legelső ütést kapta, mire többen indultak a segítségére, köztük tudva természetesen már a göndört is.

Mindenki a feszültség oldásán erőlködött, egyedül Harry maradt ott vele, hogy vigyázzon rá. Aggódó szemekkel vizslatta az előtte ülőt, kinek ugyan már nem fájt a kapott ütés, ám még mindig maga elé bámulva, a hasát szorongatva meredt a folyó éjszaka miatt sötét, mégis a Hold és a csillagok által gyönyörű fehéren világító vizére.

A kék szeműt nemsokára egy ismerős hang szakította ki a gondolatmenetéből. Niall volt az, ki az épségéről kérdezgette, majd mélységesen bocsánatért kezdett el hajlongni. Louis csak ült ott pár percig, mire végül leestek neki szőke barátai szavai, s nagyot nyelve kaparta össze magát, hogy felálljon a földről, a vállára tegye a kezét, hogy megnyugtassa: Minden a legnagyobb rendben van. Harry végig csendben figyelte a jelenetet, úgy érezte, hogy ehhez a témához most nem sokat tud fűzni, hiszen még alig ismerte Louist. Semmit sem tudott róla, persze a nevén kívül, bár őszintén reménykedett benne, hogy ez nem mindössze egy egyetlen éjszakás ismeretség lesz köztük. Végig a pillantásokon, s a táncukon járt az esze, amíg nem hatalmas durranásokra rezzent össze felkapva a fejét az ég felé.

Színes, villogó fények borították be azt, tűzijáték csillogott mindenhol az égbolton. Harry ajkai azonnal felfelé kunkorodtak, majd tekintete az előtte ácsorgó Louisra tévedt, s örömmel nyugtázta, hogy mosolyog.
- Gyönyörűek.. – Suttogta szinte önkívületi állapotban az eget bámulva smaragd szemeivel, mire a másik is kiszakadt gondolataiból, hátra pillantott rá, de már sokkal felszabadultabban mosolygott, mint úgy 2 perccel ezelőtt.

- Igen. Valóban azok. – Jegyezte meg igazat adva frissensült ismeretségének.

Louis szinte pár másodpercnek érezte az egész estét, azonban az órájára nézve konstatálta, hogy tulajdonképpen órák óta itt van. A legmeglepőbb pedig az volt, hogy ezalatt az idő alatt egyszer sem jutott eszébe semmi depressziós gondolat, ami legfőképpen Harry érdeme volt. A fiú kisugárzása az, ami egy picit homályba vonta a kritikus gondolatokat, ám a kékszemű tudta, hogy ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ott. Tudta, hogy azok a hangok, amik nap, mint nap gyötrik nem fognak elmúlni sosem. Mégis volt benne valami, ami miatt szüntelenül reménykedett, ami nem engedte, hogy lemondjon életéről. Akarva akaratlanul a remény egyetlen sugarát a mellette álló fiúba ültette, aki mosolyogva szemlélte a fényeket, amelyek fáradhatatlanul varázsolták színessé a fekete égboltot.

- Azt nézd! – kiáltott fel a göndörke, s hosszú ujjaival az egyik különösen nagy, s érdekes mintájú tűzijátékra mutatott, ami Louisnak is megragadta a figyelmét. A szóban forgó fénycsóva egyenes vonalban száguldott felfelé, elképzelhetetlenül magasra, majd hirtelen robbant fel, ezernyi apró fehér szikrákká. Szép lassan ez a csoda is eltűnt, s átvette a helyét két hullámozva haladó sárga fénynyaláb.

- Olyan szép…- sóhajtott Louis, teljesen belefeledkezve a látványba. Az égbolton fináléként különböző fajtájú és színű tűzijáték egyszerre robbant fel, hatalmas dörrenést eredményezve, majd végtelen csöndet hagyott maga után. A fiatalokból álló tömeg ámulatba esve tekintett a már újra feketévé váló égboltra, majd megrázva a fejüket tértek vissza a valóságba.

Az emberek készülődni kezdtek, az égi csoda a buli végét is jelentette. Louis most az egyszer szomorú volt, amiért haza kell mennie.

- Hé Lou, Harry! - Szólította nevükön őket hirtelen egy erős hang, mire mindketten odakapták tekintetüket, ugyan a díszvendégnek még mindig egy kissé lassú volt a reakcióideje.
- Niall? - Kérdezett vissza a szőkeségre nézve, ő pedig lihegve sietett hozzájuk, valamivel... Vagyis jóval messzebbről nézte a tűzijátékot, mint a másik kettő.
- Hé, lenne kedvetek holnap este egy filmmaratonhoz? Otthon, ennénk pizzát, meg popcornt... Megnézhetnénk valami jó horrort együtt. - Fejezte be monológját a másik, sötétebb kékben pompázó szempár tulajdonosa, ám Louis elhúzta a száját az utolsó mondatra. Horror… Sosem rajongott a horrorfilmekért.
- Nekem megfelel! Biztos, hogy remek lesz! - Szakította ki gondolatai közül a göndör a mellette állót. Az alacsonyabb egy pillanatig a földet bámulta, ez után Harryre pillantott és bólintott.
- Azt hiszem nekem is megfelel... - Sóhajtotta válaszát megadóan, nem akarta lelombozni őket azzal, hogy márpedig ő nem akar semmilyen filmnézős estét, csak egyedül akar lenni a szobájában, mint minden áldott este.
- Remek! Akkor holnap este 7-kor Louiséknál! Most megyek, Lou, te meg magyarázd el Harrynek hol is laksz! - Intett sietősen a szőke, majd el is indult egy irányba.
- De miért pont nálam...?! - Kérdezett vissza késői felháborodással Louis, mire csak egy pillanatra hátratekintő kiabálást kapott.
- Mert ott kényelmesebb és hatalmas TV-d van! Sziasztok! - Köszönt el ezúttal szó szerint is, folytatta sietős útját az autók felé.
Louis pár pillanatig még lefagyva állt ott, akár egy cövek, végül az érdeklődő smaragd szempárral találta szembe magát. Egy hosszú ő hang hagyta el ajkait, szinte azt is elfelejtette hirtelen, hogy hol lakik, de végül mégis sikerült kinyögnie az utcát, a házszámot, s még illedelmesen a kérdést is feltette, hogy tudja-e hol van, mire csak egy hatalmas mosollyal fűszerezett bólogatás volt a válasz. Az ég felől hirtelen ismét hangokat lehetett hallani, villanásokat, de ezek már nem a gyönyörű fénycsóvákat jelentették, ez már a vihar rohamos közeledtét jelentette. Szomorúan kellett elbúcsúzniuk egymástól mondván, hogy holnap úgyis találkoznak, majd mindketten az autójukhoz siettek, hogy hazamehessenek a vihar elől biztonságos otthonukba.

***

Valami megmagyarázhatatlan izgalom uralkodott el Louison, ahogy a filmes estére készülődött, egyszerűen alig várta, hogy megjelenjen nála a két fiú. A göndörebb és barnább tagra kissé jobban rákoncentrálva, hiszen Niall szinte mindennapos vendégnek számít náluk.
Az sörös üvegek a hűtőben sorakozva, a pattogatott kukoricák még csomagjukban pihenve várták a fiúkat, akik nem sokkal később a Végső Állomás összes részével a kezükben érkeztek meg a családi házhoz.
- Louuuuu. – nyújtotta el szokás szerint a fiú nevét a szöszi, majd hatalmas ölelésbe vonta őt, s a konyhába ugrándozott, hogy kiszolgálja magát.
Ő és Harry kettesben maradtak az ajtó előtt, a kínos csöndet csak a mikró zúgása törte meg.
- Khm…szép ház. – mondta a göndörke, hogy oldódjon a feszültség, de az nem, hogy eltűnt volna a tetőfokára hágott.
- Köszönöm. – válaszolta Louis, arcát zavarában a szőnyeg felé fordította. Végül a kínos percek megmentője a szöszi lett, aki nem túl türelmesen megjegyezte, hogy vonszolják már a nagy seggüket a nappaliba.

A két barna hajú elsőnek meglepetten, mégis csöppet elmosolyodva reagálták le a szőke türelmetlenségét, majd az említett szobába vánszorogva Niall és Harry a kanapén foglaltak helyet, míg a házigazda a konyha felé vette az irányt, hogy kivegye a hűtőből az italokat, majd a kész pattogatott kukoricával teli zacskót is a mikróból. A tasak tartalmát egy nagy tálba öntötte, aztán a többiekhez sétálva a kis üveg kávézóasztalra pakolta a dolgokat, ő is helyet foglalt mellettük, így végül elkezdődhetett az előre szörnyűnek vélt "horror est". Természetesen Louis már sejtette, hogy ez után a maraton után nem túl sokat fog aludni aznap este... Ám egyetlen tudat nyugtatta csak elméjét, az pedig a szinte testvérévé vált szőkeség volt, valamint a még csak előző nap megismert, számára mégis kedves új barát jelenléte volt.
Hátukat mindhárman a bútor támlájának döntve kezdtek hozzá az első részhez, a másodikhoz, majd a többihez is szépen lassan. Louis szinte már a 2. rész után úgy érezte, hogy halálra sápad tőle, de barátai miatt mégis fontosnak érezte, hogy végignézze őket. Niall szinte rezzenéstelen arccal, izgulva nézte a jeleneteket, Louis próbálta visszafogni a sikoltásait, elrejteni félelmét, míg Harry pedig a jelenetekre hatalmas szemekre rácsodálkozva adott ki magából néha "oh" vagy "aaah" hangokat, mik tulajdonképpen még meg is mosolyogtatták a ház tulajdonosát.
A pillanat, mire a srácok a film maraton 5. és egyben utolsó részének végéhez érkeztek már jócskán túllépte az éjfélt. Niall hangosan hortyogva aludt Louis egyik oldalán, Harry szemei is úgy tűntek lecsukódtak. Komolyan ő lett volna az egyetlen, aki végignézte ezt a szörnyű sorozatot?

Elgondolkozott a filmben látott dolgokon, akármennyire is ijedt meg tőle egy hang közben megállíthatatlanul kántálta a fejébe, hogy ő sokkal nagyobb szörny az összes gyilkosnál, és horrorisztikus lénytől. A suttogás egyre csak erősödött a fejében, miközben a fehér nevek a stáblistáról egybe folytak a fekete fehérrel a könnyeitől homályossá vált látása miatt. Újra érezte azt, ami miatt már pszichológusi segítséghez kellett folyamodnia. A légszomj hirtelen tört rá, szíve hevesen kalapált, kezével önkénytelenül a párnájába markolt, mintegy kapaszkodót keresve a valóságba. Támolyogva állt fel, s életmentő levegőért kapkodva hagyta maga mögött a két alvó fiút, zavarodottan támolyogva el a fürdőbe. Utálta, amiért ez történik vele, úgy érezte nem ura a saját testének, és ez annyira megrémítette, hogy keze remegett, térdei pedig összecsuklással fenyegették. De valahogy sikerült elvonszolnia magát a fürdőig. Jéghideg vízzel akarta magát felfrissíteni, de az az egyszerű mozdulat is, hogy nyissa meg a csapot hatalmas energiát igényelt, tekintve remegő ujjait.
Ahogy végre sikerült megmosnia az arcát friss vízzel szembe nézett a tükörképével. Még az átlagosnál is szánalmasabbnak látta magát, egyre jobban rázkódó végtagjai, s levegőért kapkodó tüdeje még kiszolgáltatottabbá tette. Utálta magát. Legszívesebben remegő öklével törte volna be a tükröt, de ehelyett egy másik megoldást választott.
Még sosem tette azt magával, mégis elérkezett az a pont a betegségében, amikor ez már elkerülhetetlenné válik. Gyorsan megkereste a borotvájához kapott pengét, és ragyogó szemekkel szemlélte meg a zsákmányát. Tekintetét könnyek homályosították el, arcán nagy piros foltokban maradt ott az erős dörzsölés nyoma, s még mindig remegő ujjai megakadályozták a vágásban. Mégis, szinte érzékeitől megfosztva végig húzta az éles pengét csuklója vonalán, s vigyorogva nézte, ahogy azon piros homályos foltként megjelennek az első vércseppek. Már a füle is sípolt, az egyetlen, amire tudott koncentrálni az a hangosan dübörgő szíve volt, s sípoló tüdeje, ami még mindig nem kapta meg a megfelelő oxigén mennyiséget.

Könnyei egyre több utat törtek arcán, de ereje már nem is volt letörölni őket. Hagyta, hadd folyjanak, hadd áztassák el bőrét és ruháit, ahogyan egyre több és több vágást ejtett csuklóján felfelé haladva, néha a már szinte 'elálló' vérző felülethez kapva újra, s mélyítve még a seben, hogy még több piros folyadékot csikarhasson ki magából. Fizikai fájdalmat szinte alig érzett, csak a belső késztetése és a fejében dúló hangok jelentettek bármit is számára. Feje fájni kezdett, már kezdte úgy érezni, hogy ott helyben szédül le, s abba kellene hagynia, vérével borított pengéjét a földre ejtette. Hol vérző sebeit, vérrel telített kezét, hol pedig az eszközét bámulta, mígnem a földre nem rogyott, hogy újra remegő ujjai közé foghassa az éles tárgyat, majd újabb vágást ejthessen vele gyönge, a szokásosnál is fehérebb, sápadtabb bőrén, mikor ezúttal más hangot hallott. Meglepett volt, rekedt. Nem olyan, mint amik a fejében dúltak, de betudta egyszerű képzelgésnek... Aztán a hang újra szólt, ő pedig az ajtó irányába kapta a fejét miközben újra vékony bőrébe erőszakolta a pengét. Teste teljesen lefagyott, ahogyan meglátta az ajtóban álló, döbbent göndört.

- Mit műveltél? - kérdezte elfúlt hanggal a göndörke, aki egyből kezébe kapta az ernyedt testet. Hiába voltak piros foltok a fiú arcán, hiába remegett, akárcsak egy kocsonya, hiába volt a haja kócos, izzadság cseppekkel tarkított, s hiába sípolt szegény tüdeje olyan vészesen a világ leggyönyörűbb teremtésének látta. A két keze közé vette a halál sápadt arcot, s kényszerítette őt, hogy nézzen a szemébe. Halkan kezdett el dúdolni egy dalt, közben ujjaival nyugtatóan körözött, s tekintetüket nem engedte szétkapcsolódni. Louis testének rázkódása szépen fokozatosan kezdett lelassulni, s ahogy teltek a percek már a tüdeje sem fenyegette őt felmondással. A lágy dallamra, s a selymes érintésre visszanyerte teste feletti hatalmát. Zokogva bújt bele Harry vállába, aki szüntelenül dúdolta a dallamot.
Ott ölelkeztek ketten a fehér padlón; vérben és izzadságban úszva, de mégis egy nyugodtabb környezetben, amit Harry csupán a jelenlétével varázsolt elő.

- Shh, Lou, nyugodj meg. - Suttogta a göndör néha, de utána mindig folytatta tovább a dallam dúdolását egészen addig, amíg a saját magát megsebesítő fiú szinte teljesen abba nem hagyta a zokogást, bár maga sem tudta eldönteni, hogy valóban olyan sokáig tartott lenyugodnia, vagy csak annak tűnt, de ha valóban olyan sok ideig tartott valószínűleg csak a könnyei fogyhattak el. Harry lassan tolta el magától az előtte térdelő, még szipogó fiú testét, kinek szemei szinte ugyanolyan vörösek voltak, mint karján végigfolyt vére, mely a padlót is átszínezte, a göndör pólója vörös foltjai mellé kis csíkokat is hagyott, mikor a gyűrődések elnyomták sápadt arcát.
- Lou, mi történt..? Mit csináltál magaddal? - Kérdezte meg végül félénken, hangjában tisztán hallatszott az aggódás. Félt, hogy ezzel a kérdésével ismételten csak össze fogja törni a fiú lelkét valami hasonlót kiváltva belőle újra és újra. A kék szempár tulajdonosa egyetlen szót sem szólt. Vágásokkal teli karjára meredt, majd a földre, mi tocsogott vérében, eztán a pengére, mi szintén az ő vörös cseppjeit tartalmazta, s ezt a háromszöget ismételgette újra és újra, míg arca egyre inkább sápadttá vált, ha az egyáltalán lehetséges volt még, hogy ne érje el teljesen a padlója árnyalatát.

- Pánikrohamom volt... azt hiszem ...- mondta elhaltan, a hangjában nem hallatszott a szokásos boldog árnyalat, csupán egy rekedt, alig halható nyikkanást hagyott maga mögött.
Harry mindent tudóan bólintott, majd felállt, hogy ellássa a csúnya sebeket a vékony csuklón. A művelet közben a kékszemű fiú szemhéjai túlságosan nehézzé váltak, végül szinte tudatlanul bomlott bele az erős karokba.
Harry csak nézte, ahogy a fiú egyenletesen lélegezik, s mosolyogva figyelte a pólójába kapaszkodó apró kis öklöt. Az ölébe kapta a könnyű testet, s miután megtalálta a hálót óvatosan helyezte a puha paplanra.
- Ne menj el. - Suttogta Louis, amint Harry távozni akart, mire a göndörke elmosolyodott, s mellé helyezkedett.
- Itt vagyok, Louis. Most már vigyázok rád.

- Ne menj el.. - Nyüszített elhaló hangon a kék szemekkel rendelkező, habár azokban jelenleg még erős próbálkozással sem lehetett volna találni egy cseppnyi fényt, csillogást sem. Apró kezét Harry felé próbálta nyújtani, hiszen nem volt olyan messze tőle, de még ez is fizikai megerőltetést jelentett neki abban a percben, így inkább a göndörke mozdult elsőnek, fogta meg az erőtlen végtagot.
- Semmi baj, itt maradok veled. Biztonságban vagy. - Próbálta nyugtatni halk, lágy szavaival a mellette teljesen ágyba süppedőt, kinek szemei egyre inkább lecsukódni látszottak, viszont esze ágában sem akart engedni nekik.
- Aludj Lou, vigyázok rád. - Ismételte el a korábbi mondatát gyönyörű zöld szempárjával a másikéba meredve, hátha hatni tud rá vele, ellenben ő nagy nyeléssel válaszolt, majd szólásra nyitotta ajkait, ám a hang csak sokkal később hagyta el azokat.
- Nem akarok aludni. Meg fogok halni vagy rosszat álmodok. - Válaszolta alig hallható suttogással, mire Harry döbbent pillantását érte el. Nem az lepte meg, hogy ilyeneket gondol, hiszen ebben az állapotban ki ne tette volna, csupán a "Meg fogok halni" mondatrész blokkolta agyát.
- Ne beszélj butaságokat. - Simogatta meg szabad kezével fejét, homlokába hullott tincseit elsöpörte onnan. - Nem fogsz meghalni, megígérem neked. Ha egy kicsit is rosszul fogsz kinézni álmodban, vagy látom, hogy rosszat álmodsz, ígérem, hogy felébresztelek, rendben? Itt leszek és vigyázok rád.
Ejtette szavait nyugtatóan Harry, miközben tovább simogatta a karamell színű tincseket. Louis szíve szerint most azt mondta volna, hogy ezt nem teheti meg, hiszen Harrynek is aludnia kell, de erre most a legkevésbé sem volt ereje. Egy bólintást erőszakolt ki fáradt testéből, majd a göndör sokkal nagyobb kezét egy másodpercre erőtlenül megszorítva hunyta le a szemeit, hogy Harryben megbízva álomba merülhessen.

***

- Harry! – kiáltott fel Louis, majd a göndörke karjába ugrott, s nevetve szorította magához.
A hetek csak teltek, azonban Harry minden egyes napot Louis mellett töltött, támaszt adva a meggyötört fiúnak.
- Szia, Louis. – mosolyodott el, s arcát a barna tincsekbe fúrta, hogy mélyen magába szívhassa a friss, kókuszos illatát. Amint már nem szorították olyan kétségbeesetten egymást Harry a fiú kezeiért nyúlt, s felhúzta a pulcsija ujját. A friss vágások még varasodni sem kezdtek, ami azt mutatta, hogy maximum tegnap estiek lehetnek. Harry megrázta a fejét kifejezve nem tetszését.
- Sajnálom…- suttogta Lou, lehajtva a fejét kezdett el szégyenkezni, viszont mindketten tudták, hogy ha valaki elkezdi vagdosni magát, akkor onnantól már nincs visszaút. A göndörke egyáltalán nem hibáztatta ezért a fiút, ahogy a többi alkalommal sem, ehelyett szokás szerint lehajolt, hogy finom csókokkal vonja be a sebeket.
- Szeretlek. – nézett fel, amint befejezte a puszival való gyógyítást, majd éhesen hajolt a rózsaszín ajkakra.
Louis szemében újabb könnyek gyűltek az érzelem megnyilvánulásra, sosem hitte volna, hogy lesz egy olyan ember az életében, aki nem hátráltatja leszidással, hanem csupán a szeretetével próbálja felemelni.

Amíg ők ölelkeztek lassan a baráti társaság többi tagja is megérkezett. Együtt elmentek moziba, majd egy kávézó szerűségben beszélték ki magukból "hatalmas" problémáikat. Aznap este rengeteget nevettek, még Louis is elfelejthette pár órára sötét gondolatait.
Miután az éjszaka leple leszállt a városra az épület előtt elbúcsúztak egymástól, mire már csak Harry és Louis maradtak ott. Egy perc néma csend volt csupán köztük, mire a göndör végül megszólalt.
- Hé, Lou.. Szeretnéd, hogy nálad maradjak éjszakára? - Kérdezte rámosolyogva, hangjában a szeretet mellett egy kevés aggodalom is csengett. A kék tekintet lassan szegeződött rá, majd mosolyogva rázta meg a fejét. Nem érezte úgy, hogy ezt az estét képes lenne bárki mellett is eltölteni. Miután a hangos társaság elment, már egyáltalán nem érezte jól magát. Természetesen boldog volt, hogy szerelmével, s annak közelében lehetett, de legbelül, az agya mély zugaiban megint érezte azt a hangot közeledni, ami szinte minden este a penge közelébe kényszeríti.
- Nem, nem szükséges, minden rendben van. - Állt lábujjhegyre, s Harry vállain megtámaszkodva apró kezeivel hintett ajkaira lágy csókot. A göndör egy percig gondolkozott, mielőtt még válasza egy bólintás lett volna az alacsonyabb felé, ez után pedig egy rövid puszit nyomott ajkaira.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot, Lou. - Kérte szinte lebiggyesztett ajkakkal, boci szemmel, mi az előtte állót kuncogásra késztette.
- Megígérem. Így görbüljek meg, ha nem. - Nevetett a kisujját mutatva előhúzva az általános iskolai trükköket emlékei közül.

Mégis, ígérete ellenére amint egyedül maradt a gondolataival az állapota szörnyűvé változott. Az eddigi legnagyobb pánik roham tört rá, teste reszketett, fázott, közben pedig majd megsült. Nem tudta mit csináljon, pillanatok alatt izzadságban úszva tántorgott el a fürdőig, ahol a megkönnyebbülés várt rá. Nem akart mást, csupán azt, hogy végre megszűnjenek a hangok a fejében, s hogy elmúljon a fájdalom, amely a szívéből indult, s végig száguldott a végtagjain.
Arcán a könnycseppek, és izzadság cseppek összekeveredtek, ahogy remegő ujjaival elkezdte szaggatni a vékony bőrt. Szinte megkönnyebbült erre, szemeit becsukva kezdte a brutális vagdosást. Érezte, hogy itt a vég. Isten adott neki egy utolsó napot, amit együtt tölthetett a barátaival, s a szerelmével. Egy napot, amibe nem rondítottak bele a hangok, a fájdalom, és a sötétség. Viszont mindennek vége szakad egyszer, s ahogy a nap eltűnt a horizonton az ő ideje is elérkezett.
Magában még jobban zokogva elevenítette fel azt pár emléket, amit Harry adott neki, a mosolyokat, a nevetéseket, a boldogságot, amiben a jelenlétében rátalált. Ezerszer elmotyogta mennyire sajnálja, amiért kudarcot vallott, s azt, hogy mennyire szereti Harryt, remélve, hogy a rekedtes suttogás eljut valahogyan a göndörkéhez.
Nem írt búcsúlevelet, azt mindig is túl drámainak tartotta. Olyan szótlanul akart elmenni, ahogy megszületett.
A világ összemosódott előtte, az egyetlen szín, ami megmaradt az vörös volt. Halványan elmosolyodott, érezte, hogy elérkeztek az utolsó percei.

Louis összeszorította a szemeit, majd a többi vágásra merőlegesen utoljára a csuklójára helyezte a pengét. Ajkaira harapott, majd szinte amilyen mélyen csak tudta a bőrbe nyomta a pengét, ezzel mély, s rohamosan vérző sérülést okozva a karján. Miután kihúzta a csepp borotvapengét húsából nyitotta ki a szemeit, s elégedetten nézte a kezét, ahogyan vére szinte patakként folyik le róla. Felemelte a kezét, hogy ne a földre potyogjon minden, hanem talán a ruhája ujja beszívjon belőle, bár nem gondolta, hogy ez után fel fog takarítani vörös vércseppei után. Ez volt az utolsó dolog amit tett, az utolsó mozzanat, mikor is érezte, hogy a lábai megadják magukat, mikor pedig kicsúsztak alóla hatalmas puffanással zuhant a fürdő csempéjére. Ez normális esetben fájdalmat okozott volna neki, de most csak feküdt ott, a hideg kövön. Karját nézte, ahogyan a vörös folyadék még mindig szivárog belőle, ezzel maga mellett átszínezve a padlót. Egyetlen, elhalt bocsánatkérést erőltetett még ki a torkán, mielőtt szemei is lecsukódtak volna.
Harry akkor parkolt le autójával a ház előtt, s látta, hogy Louis nappalijában, de a fürdőszobában is ég a villany, így tudta, hogy nem alszik. A fürdő világítását meglátva rémes érzés kerekedett el szívében. Azért jött ide, mert aggódni kezdett. A kávézó előtt szerelme nem volt túl meggyőző. Sietős léptekkel trappolt el az ajtóig, majd nyitott be azon, meglepte, hogy nem is volt bezárva. Miután nem találta a nappaliban, s a konyhában nevén szólította, de reakciót nem kapott. Szíve hatalmasat dobbant, ahogyan a fürdőszoba felé kezdett rohanni.

Abban a pillanatban, hogy meglátta szerelmét vérben úszva elterülve térdre esett. Megtörtént az elkerülhetetlen, egy angyal nem bírta a földi fájdalmakat, s visszavágyott a mennybe. De Harry azt nem hagyhatta, utolsó lélegzetvételével is küzdeni akart a szerelméért, így gyorsan a szinte holt test felé kezdett el kúszni, karjaiba vette az élettelen fiút, nem érdekelte, hogy a ruháját vörös vércseppek fogják bepiszkítani. Most minden egyes másodperc a szerelme élete ellen harcolt. Nem vesztegette hát az időt, remegő kezekkel tárcsázta a mentőket, s diktálta be a házszámot.
A távolban már hallotta a mentők hangos szirénáját, amikor végig simította ujjait a vakolat fehér arcon, ami egyáltalán nem tűnt meggyötörtnek, vagy éppen szomorúnak. Boldogságot tükrözött.
- Boo…- suttogta, ahogy a zokogása kissé alább hagyott. – Megígérted. Még a kisujjadat is nyújtottad. Az ígéreteket pedig nem szabad megszegni. Ne hagyj itt, oké? Ígérem én vigyázok majd rád. Minden reggel reggelivel keltelek majd, minden este a karjaimba fogsz elaludni, és én boldog leszek, amiért a világomat tarthatom a kezemben. Elviszlek majd moziba, vacsorázni…amit csak szeretnél. És majd ha elérkezettnek látjuk az időt, akkor örökbe fogadunk egy kislányt… vagy egy kisfiút…esetleg mindkettőt. Felneveljük őket, együtt leélünk egy életet, és akkor majd meghalhatsz, de most nem. Érted? Ígérem Louis, és én egyesekkel ellentétben betartom az ígéretemet. – a buta kis ígéretit, s az elképzelt jövőt az ajtón betörő mentősök törték meg, s Harry hagyta, hogy kivegyék kezéből az élettelen testet.
Lehunyta a szemét, s fohászkodott, hogy az egyetlen gondolata, amit eddig is szüntelenül ismételt a fiúnak, s szívből így is gondolta, elérjen a haldokló szépséghez.
Szeretlek.

Harry egy ideig még a fürdőszobában folytatta gondolatmenetét, az után is, hogy a mentők már elmentek. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el, mióta ott volt, teljesen egyedül. Remegő kezei közé vette a telefonját, majd egy számot keresett. Az N betűnél találta, meg a szőke Niall telefonszámát. Hangját próbálta kiegyenlíteni, hogy normálisan tudjon vele beszélni, de ez egyáltalán nem így jött össze, talán még inkább remegni kezdett.
- Niall? - Szólt bele a telefonba, ahogyan meghallotta a fáradt "Hallo"-t.
- Harry? Mi a baj? - Kérdezte már frissebben a szőkeség, gondolta, hogy barátja hangja nem véletlenül ilyen.
- Louis. - Nyögött ki mindössze ennyit elcsukló hangon, mire Niall azonnal tudta, hogy miről van szó. Egy azonnal ott leszek-kel csapta le a telefont, majd valóban, alig telt el pár perc és a házban volt. Szerencsére nem lakott túl messze. A göndör addigra már kiszédelgett a fürdőből, ruháját még mindig Louis vérének foltjai tarkították.
- Hol van Louis? Harry, mi történt? - Kérdezte kétségbeesetten a vállaira tapasztva a kezét, a göndör egy ideig üveges tekintettel bámult rá, majd megszólalt.
- Én mentőt hívtam. Ő haldoklott, én... - Beszélt tőmondatokban, erre pedig a szőke is szinte már elsápadt. Harry kezét megragadva kezdte el Harry kocsija felé húzni, majd betuszkolta oda. Ilyenkor áldotta, hogy ugyan nincs sajátja, a jogosítványát mégis megszerezte. A kórházba vezető út alatt párszor piros lámpát kaptak, akkor természetesen káromkodva ült a volán mögött azt kántálva, hogy váltson már. Mindezek ellenére sem tartott sokáig beérniük, de addigra már a smaragd szempárral rendelkező is kissé összeszedte magát. Mindketten a kocsi ajtaját kicsapva, majd be is vágva kezdtek el rohanni az épületbe, legelső dolguk a hajnalban már fáradt recepciós kisasszony letámadása volt, ki elsőnek ugyan meg sem értette mit kérdeznek, de a sietségre tekintettel végül hebegve közölte velük az emelet és a szoba számát.

Az órák keservesen lassan teltek, s a tudat, hogy Louis életéért harcolnak éppen kikészítette Harryt. Niallt elnyomta az álom már régen, viszont az ő szemére sehogy sem akart álmosság jönni, abban a pillanatban, hogy lecsukta szempilláit szerelme élettelen teste jelent meg előtte, bár ez a kép örökké beleégett a retinájába, éber állapotban sem hagyva őt békén.
A borzasztó rémképekből a nővér cipőjének kopogása zökkentette ki őket, mire a göndörke egyből felrázta a szöszit. A fiatal nő egy mappát tartott a kezében, s magabiztosan sétált a két fiú elé.
- Maguk Louis Tomlinson hozzátartozói? – vonta fel a szemöldökét, mire mindketten bőszen kezdtek el bólogatni. Figyelték a nővért, aki barna szemét még végig vezette a fehér lapokon, majd felnézett, meghozva az ítéletet. – Sikerült megmentetünk. Pihenésre van szüksége, de egyvalaki bemehet hozzá párpercre.
Niall bólintva adta át ezt a feladatot a göndörkének, aki nagyot nyelve követte a nőt. A szoba előtt megállt, nagy levegőt vett, felkészülve minden eshetőségre, bár biztos volt abban, hogy a fürdőszobai látványnál rosszabbat sosem fog észlelni.
Mégis, ahogy benyitott nem látott mást csak egy békésen alvó kisfiút, akinek az életét az egyenletes csipogás jelentette csak. Harry leroskadt az ágy mellé, kezébe vette a szerelme sebes kezét, ami most vastagon volt fehér fáslival bebugyolálva. Óvatos csókokat lehelt a sebhelyekre, ahogy mindig is tette, majd egy puszit nyomott a szeretett arcra. Erre a mozdulatra mintegy varázsütésre kezdett el éledezni a fiú, s az első szó, ami elhagyta kicserepesedett ajkait, az a fiúhoz szólt, aki elvette a szívét.
- Sajnálom…- suttogta, habár szemeit még mindig nem nyitotta ki, így olyan hatást keltve, mint aki álmában beszél. Harry közelebb hajolt hozzá, csapzott haját kisöpörte az arcából, s a homlokát a szerelméjéhez támasztotta.
- Minden rendben lesz, most már vigyázok rád. – mondta, s elméjében újra felmerült a jövő, a jövő melyet akkor festett le, miközben kezeiben a szerelme haldoklott. Kaptak egy újabb esélyt az élettől, hogy ez meg is valósuljon, hogy ne azok a buta ígéretek legyenek Harry egyetlen betartatlan ígéretei. Nem fogják elszalasztani azt a lehetőséget. – Ígérem.