If I could turn back time~Larry

Sziasztok:) Ma délután felnéztem ide a bloggere, és tudjátok mit láttam? 50 feliratkozót *o* Mindenkinek köszönöm szépen a sok támogatást, amit kapok tőletek, és remélem tetszeni fog a történet, ami hoztam ebből a jeles alkalomból. A képen lévő szöveg ihlette meg, amit egyik barátnőm küldött nem rég. 

Elég sokat gondolkoztam rajta, és a végeredményt itt láthatjátok. Remélem titeket is elgondolkoztat egy kicsit a téma. Jó olvasást:)

Lana x

Ahogy a szerelmem mögött bezáródott az ajtó levegőért kapkodva rogytam össze, szinte ezer darabra törve ott a földön. Harry-vel egy újabb kiadós veszekedés olyan hülyeségekről, mint a szabadidőnk beosztása, és a titkolózás. Ezek a vitatkozások egyre jobban kikészítettek mindkettőnket, s már előre tudtam, hogy nem sokára már addig fog fajulni, hogy már belefáradunk, és veszekedni sem lesz erőnk. Amikor egyszerűen beletörődünk a helyzetbe, s onnantól már hivatalosan is halálra van ítélve a kapcsolatunk.

A legszomorúbb pedig az, hogy már kezdtem elveszíteni magam, nagyon sokat fogytam, kiállt az összes létező csontom, a szemeim alatt állandó fekete táskák voltak, árnyéka voltam csupán a régi önmagamnak, ami annyira elkeserített, hogy a cigarettához és egyéb tudatmódosító szerekhez nyúltam, s közelebbi kapcsolatba kerültem az alkohollal is. Tisztában voltam, hogy az életem egy vakvágány, és a lehető legrosszabb példakép vagyok az emberek számára, azonban belekerültem egy olyan mély gödörbe, amiből képtelen voltam kimászni.

Becsuktam a szemem, s a térdemnek döntöttem a homlokom, karjaimmal próbáltam összetartani a széthulló darabjaimat, ki akartam mindent üríteni az elmémből, csak pár percre elfelejteni minden hülyeséget, aztán pedig visszamenni a valóságba, ahol el kell játszanom, hogy jól vagyok.

A feszültségem levezetése érdekében a cigis doboz felé kezdtem el tapogatózni, azonban hiába kerestem az ujjaim csak a puha szőnyegbe mélyedtek. Pedig megesküdtem volna arra, hogy mellettem volt…

Felsóhajtottam, és még jobban beletemettem az arcomat a tenyerembe, amikor meghallottam valamit.

- Louis gyere le vacsorázni, aztán fekvés, holnap megyünk a válogatóra! – az anyukám hangja volt, tisztán emlékeztem rá, ahogy 5 évvel ezelőtt ezt mondta, pont az X-factor előtt. De mi ez a hülyeség? És mégis hogy a francba kerültem ide, a régi szobámba?

- Megyek anya – egy kis morgolódást hallottam magam mögülem, az agyról, majd egy test suhant el mellettem, és már el is tűnt az ajtó mögött.

Mi a francért szólalt meg az én hangomon?

Óvatosan felálltam, és körülnéztem, egyfajta eufórikus érzés szállt meg, ahogy újra ott lehettem. Elemeztem a képeket, ahol boldogan pózolok egy-egy régi barátommal, akivel mára már megszűnt minden kapcsolat közöttünk, pedig anno olyan elválaszthatatlanok voltunk. A poszterek az aktuális kedvenc zenészeimről, focistákról, alul öltözött fiatal lányokról. Hihetetlenül sokat változtam 5 év alatt.

Egy tizennyolc éves szobájához híven rumlis volt, piszkos ruhák a földön, tankönyvek szétszórva az asztalon és az ágyon, különféle újságok kilógva a párna alól. Igen, pontosan így hagytam itt mielőtt elmentem volna a válogatóra, de többé nem jöttem haza.

- Te meg ki vagy? – hangzott fel mögülem az én hangom, mire ijedtemben majdnem eldobtam az egyik kezemben tartott képkeretet, amiben az exemmel ölelgetjük egymást szerelmesen.

Ahogy megfordultam majdnem szívinfarktust kaptam, akit láttam az…én voltam. Csak kisebb kiadásban. A Justin Bieber-es frizura, nagy kék szemek, kissé pufibb arc, és persze sokkal testesebb is voltam a csontkollekciós önmagamnál.

- Az meg, hogy…te…én…lehetetlen. – dadogni kezdtem, de kisebb énem sem csinált másképp, olyan érthetetlen volt az egész, és akárhogy csipkedtem magam nem ébredtem fel.

- Te…én vagyok. – döntötte végre oldalra a fejét, mire nagyot sóhajtottam, és leültem az ágyra. Ha nem álom, akkor biztos valami drognak a hatása az egész.

- Hány éves vagy? – kérdezte kíváncsian, de nem ült le mellém, emlékszem mennyire nem tudtam megmaradni a fenekemen.

- Nem rég töltöttem a 23. életévemet. – feleltem fáradtan, s egy újabb sikertelen próbálkozást tettem önmagam felébresztésére.

- Oh, 5 év múlva így fogok kinézni? Nem is olyan rossz, bár kicsit sovány vagyok. Miért vagyok ilyen sovány? – a szemembe néztem, amiben színtiszta gyermeki kíváncsiság csillogott.

Már ott volt a nyelvem hegyén, hogy elmondom neki, s a legnagyobb vágyam volt, hogy azt mondjam, hogy a francba az X-factort, csak szétrombolja azzal az életét, de aztán hirtelen ólomsúllyal éreztem a nyakamból lelógó láncot. Harry keresztes nyaklánca volt, amit nem rég adott nekem, mondván, hogy nagyon sokat jelent neki, ezért odaadja nekem, hogy vigyázzak rá. Mert én még annál is értékesebb vagyok.

Harry…

Az én drága, pajkos, szexisten, gyönyörű, tökéletes, göndör, pimasz hercegem. Akkor sosem találkoznék vele, és nem lenne egy ilyen szerelmem, akkor nem ismerném meg a másik három idióta legjobb barátommal, akkor nem élhetném a szenvedélyemet zenészként, akkor…nem lennék én.

A saját kék szemeimbe néztem, amik még mindig égtek a kíváncsiságtól, én pedig csak halványan elmosolyodtam.

- Semmi komoly, csak a sok munka. – legyintettem egyet, jelezve, hogy semmiség.

- Milyen munka? Akkor nem sikerül holnap a válogatón tovább jutnom? Le fogok égni? Vagy az éneklést nevezd munkának? – a kérdések csak úgy záporoztak rám, de én csak megráztam a fejem.

- Nem fogom elárulni neked, csak annyi a dolgod, hogy holnap elmenj oda, és adj bele mindent a dalba, rendben? – gyorsan bólintott, s fel-alá kezdett járkálni a szobámban.

- Nem fogsz elmondani semmit a jövőmről? – kérdezte végül, s felugrott mögém az ágyra.

- Nem. – nem avatkozhattam bele a múltamba, minden úgy történt, ahogy lennie kellett, és a sok rossz ellenére is a mostani életemet választanám. Kérdés nélkül.

- Csak annyit árulj el ...szerelmes leszek? – az ajkaimra önkénytelenül is szerelmes mosoly ült ki, ahogy Hazz-ra gondoltam.

- Igen.

- És gyönyörű lány? – kissé lejjebb hajtottam a fejem, és beharaptam az ajkaim. Fogalmad sincs róla mi vár rád ezután.

- Tökéletes fiú. – bólintottam, ez volt az egyetlen dolog, amit mondani akartam neki, talán ennyi löket kell, hogy bátrabban álljak a dolgokhoz.

- Fiú? – szemei tágra nyíltak, és most először maradt nyugton fél másodpercnél tovább.

- Nos, ez engem is meglepett. De ne aggódj. – összeborzoltam a régi hajamat, ami most már olyan viccesnek tűnik, de akkor annyira szerettem. – Most viszont feküdj le, holnap nagy nap lesz. – bólintott egyet, s bebújt a repülő mintájú paplan alá.

- Bármi tanács a következő 5 évre? – egy pillanatra elgondolkoztam, mit mondhatnék, amivel nem árulok el semmit, de segítem az utam?

- Légy nyílt, bátor, maradj önmagad, bármi is történik, és ha találkozol 4 fiúval az életed során…ne hagyd elveszni őket, különlegesek. És ne félj, itt vagyok, 5 évvel később és…boldog vagyok. – elmosolyodtam, hiszen valóban az voltam. Nem számított a sok stressz, a bonyodalmak és a híresség hátulütője; hiszen rátaláltam az igaz szerelemre, a négy legjobb barátommal térdre kényszerítettük a világot, milliók tekintenek fel rám, nagyobb a vagyonom, mint amit valaha el tudtam képzelni, lett végre egy öcsém, és a zenének élhetek, ami az életem.

Szorosan magamhoz öleltem a tizennyolc éves énemet, azonban a kemény test puhává vált, mígnem a Harry-vel közös ágyunkon fekve tértem magamhoz, s egy párnát ölelgettem magamhoz. A puha tárgy kicsúszott az ujjaim közül, s csak egy dologra tudtam koncentrálni. Harry.

Nem engedhettem kicsúszni a karjaim közül, nélküle egyszerűen nem létezhettem. Kétségbeesetten robbantam ki az ajtón, és futottam Harry után, akinek az alakját még láttam, ahogy befordul a folyosón. Úgy rohantam, mintha az életemért futnék, s a fordulónál még a fal is a vállamnak jött, de nem érdekelt semmi, sajgó testrészemet figyelmen kívül hagyva álltam a magas alak elé, aki felvont szemöldökkel nézett le rám.

Egy pillanatra a térdemre támaszkodtam, hogy kifújjam magam. Lehetséges az, hogy egy álomszerűség, vagy nem is tudom minek nevezzem, ennyire megváltoztasson?

Harry csillogó menta zöld szemeibe néztem, és már tudtam is a választ. Akármi volt is az, ami miatt saját magammal beszélgethettem, teljesen megérte, hiszen rávilágott arra, hogy mennyire csodálatos életem van, én meg észre sem vettem. Nem értékeltem a jó dolgokat, természetesnek vettem a szerelmet, a csodálatot, barátokat, a sikeremet és a valóra vált álmaimat.

A szempilláim alól néztem fel a szerelmemre, akinek komoly arca a boci szemeimre ellágyult, s ajkait egy féloldalas mosolyra húzta, s kitárta a karjait, hogy egy szoros ölelésbe vonjon.

Igen, minden egyes hiba, amit elkövettem csak épített engem, és azok a botladozások vezettek el odáig, ahol most tartok. A szerelmem karjaiig.