Emlékezés~Lirry part 2.

Sziasztok :) Remélem jól telik a hetek. Úgy hallottam, hogy VALAKI közületek nagyon szereti Lirryt, és, hogy olvasta az egyik legelső sztorimat, aminek elég függő vége lett, és ezen nagyon kiakadt. Hát tessék; tudom, hogy nem a legjobb, de remélem tetszeni fog. Kitartást mindenkinek, mindjárt hátvége :) És csak megsúgom, hogy csütörtök délután környékén megéri megnézni a blogot. :) Jó olvasást :) Đ. xx

(saját)

Utolsó pillantást vettem a pillanatképre. A csengőt meghallva felsóhajtottam, szemem sarkában egy könnycsepp készült lefolyni a lelkemig, de makacsul visszatartottam. Majd lefordítottam a képkeretet, és ajtót nyitottam.
- Harry? - kérdeztem meglepetten, gyorsan eltüntettem arcomról az árulkodó cseppeket. A térdem megroggyant, képtelen voltam tartani a saját súlyomat. Végig néztem rajta; és pont olyan volt, mint amilyennek legutoljára láttam. Talán egy kicsit szexibb, de ez alap.
- Liam. - bólintott komolyan, s utáltam elviselni a tudatot, miszerint nem húzza édes mosolyra a száját, mint ahogyan régen. Fancsali képet vágva lépett be a házba, magával hozva borús hangulatát. Szemei a kezemben szorongatott képkereten állapodtak meg, amit gyorsan visszatettem a helyére.
Fogalmam sem volt mit mondjak neki, ő hagyott magamra. Azt hiszem ő sem tudta hol kezdje, így inkább a lakást kezdte körbe járni. Nem tudtam mit keres, talán néhány holmiját, talán az emlékeit, esetleg a boldog jövőnket, mindenesetre elbűvölve figyeltem az arcán néha-néha felcsillanó érzelmeket.
Ujjait végig húzta a kandalló szélén, majd hátat fordított annak, s egyenesen a szemembe nézett. Fogalmam sem volt mi történik ilyenkor, de amikor tekintetünk egybe olvad minden megszűnik létezni. A kettőnk alakja marad meg csak a világból, s a többi dolog a feledés láthatatlan lefolyóján kúszik le. Csak mi. A pillanat hevében még azt is elfelejtettem, hogy engem Harry elhagyott, természetes mozdulattal hajoltam még közelebb hozzá...és megtört a varázs.
Mindketten elnéztünk  másik feje mellett, s próbáltunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. A gond csak az volt, hogy tényleg nem csináltunk semmit.
- Figyelj Li, nem fogok neked hazudni, sosem tettem. Azért jöttem vissza, hogy örök búcsút vegyek tőled. - már ennek a gondolatától is könnyes lett a szemem, nem még így, hogy szemtől szembe közölte. - Tudod, hogy miért nem lehetünk együtt. Voltak...hogy is mondjam, hibáim az életben. Nem kellett volna elkövetnem őket, és akkor nem tartanék most itt. Sajnálom, hogy így kell megtudnod, de dílerkedtem. És nem is szeretnélek jobban belekeverni ebbe, A lényeg, hogy el kell hagynom az országot, és valószínűleg a kontinenst is. - megrázta a fejét, mintha maga is alig bírná elhinni, hogy mi történik vele. - Szóval búcsúzni jöttem. - újabb fejrázással közölte mennyire nem tetszik neki a helyzet. Hát még nekem. - De nem tudok, érted? - a fal mellett lerogyott a földre, felhúzott térdei közé hajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Az eddig erősnek tűnő fiú megtört, s darabokra hullva ült előttem.
- Harry...- suttogtam, de erre csak felerősödött a hüppögés. Melléhelyezkedtem a szőnyegen, s nem tudtam mit tehetnék. Csak néztem, ahogy szépen lassan megnyugszik, s könnyáztatta arccal felnéz rám.
- Li, addig a pillanatig, amíg nem nyitottad ki az ajtót ezt is akartam, de...- tudtam, hogy a sírás fojtogatta, s ez megnehezítette a beszédét. - amikor kinyitottad az ajtót...nem tudom megmagyarázni, csak úgy éreztem végre hazaérkeztem egy hosszú út után. És ahogy végig jártam a házat. A közös házunkat. - elmosolyodott a birtokos jelzőre - Úgy éreztem nem szabad ezt itt hagynom. Te vagy az életem Liam, és azt akarom, hogy velem gyere. - szomorúan lehajtotta a fejét, majd kedvtelenül elmosolyodott. - Hallottál ilyen önző dolgot valaha is? - gyönyörű szemét lehunyva próbált nyugalomra találni.
És hogy én hol találtam meg a lelki békémet? Sehol. A szívem össze-vissza ugrabugrált a mellkasomba, légszomjam volt, az agyamat feldolgozási idő hiánya miatt szünetelt.
- Hazz, én bárhová elmennék veled. Még az Északi Sarkra is, ha az kel. Ez sosem tartott vissza. - megcsóváltam a fejem a feltételezésen.
- De te itt élsz. És nem lehe...- ajkaira nyomott hosszú csókkal hallgattam el.
- Most, hogy befogtad egy pillanatra elmondhatom, hogy te vagy az életem, szóval tőlem indulhatunk. - teljesen izgatottan pattantam fel, s rántottam magamhoz a göndörkét is.
- Biztos vagy benne? Mert nem lesz az egész egy leányálom. Nem nyaralni megyünk Liam. - mondta komolyan.
- Lehet, hogy ez nagyon nyálasan fog hangzani, de veled minden egy valóra vált tündérmese. Mindegy, hogy hol, kivel élünk, a lényeg, hogy mi együtt vagyunk. Ugye sosem hagysz el többé? - oldalra döntöttem a fejem kérdően, mire egy puszit nyomott az orromra.
- Csak ha te szeretnéd. - suttogta, majd összekulcsolta az ujjainkat.
Lehet, hogy az életben vannak rossz időszakok, és úgy érzed nincs kiút a sötétségből, de a fény mindig ott van, és utat próbál törni magának. A te dolgod csak annyi, hogy kinyitod az ajtót neki. Az én fénysugaram egy göndör hajú képében jött el, s a kérdés az hogy hova vezet. Ausztrália? Németország? Spanyolország? A helyszín lényegtelen, én csak követem.